Novemberi szőlő

Volt a Gyóni Géza utcában pár dolog, ami máshol nem volt. Például tótul, németül tanulgatni, paradicsomos almalekvárt kevergetni, a még zöld barackot hullámos hámozóval hámozni, szőlőt metszeni, cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákból darázscsapdát csinálni, száraz kenyeret sznyitkére vágni, mustot üvegbe tölteni, szőlőt maggal együtt megenni, haluskát csinálni, kimondani tudni, hogy sirokisztoljec (vagy valami ilyesmi, egy pad volt ez a kertben), ezeket mind csak ott kellett nekem, és hát mindegyikkel volt egy kis baj. A tótot nem szerettem, most aztán hiába kérdeznék az anyámtól olyasmit, amit régen sokszor hallottam, megkérdezni sem tudom. A német, az tetszett volna, de nagyapám alapos ember volt, mindig az elejéről kezdte az anyagot. A paradicsomos almalekvárt nem figyeltem meg, és amit én főztem később, az másmilyen lett, mint a nagyanyámé volt. A zöld barack húsába a legtöbbször beleszorult a hámozó, most is mindent kiskéssel hámozok inkább. A metszőolló szárait csak két kézzel tudtam összenyomni, és vagy átvágtam így a venyigét, vagy nem (gyanítom, hogy nagyapám csak valami „játék szőlőt” bízott rám). A cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákat sajnáltam, mert azokkal én játszhattam patikusost. (Ezenkívül Ildi, a barátom, megvetette a darázscsapdát, mert azt hitte, hogy az ő nagypapájának a méhecskéi is az üvegcsékben végzik.) A száraz kenyeret csak a nagyanyám tudta átlátszó vékonyra szeletelni. A mustból mindig többet mertem a tölcsérbe, és kifolyt az üvegből. A szőlőmagot titokban kiköptem. A haluskatésztát a sodrófáról nem tudtam olyan hirtelen sodró mozdulattal kiteríteni, hogy közben a tészta a deszkához csapódjon, és így is vékonyodjon, de talán ez ma már menne. Ami viszont végképp csak a Gyóni Géza utcában volt, az a novemberi szőlő, és olyan édes szőlő, mint a novemberi szőlő. nincs is másik. A nagyapám a szüretkor kiválogatott nyolc-tíz fürtöt egyénként kötözgetett fel a padláson egy madzagra, amit két szelemen közé szögelt. November végén aztán minden nap lehozott egy-egy fürtöt, leszedegette az egészséges szemeket, azokat egy-két órára langyos vízbe tette, aztán egyszerre meg is ettük az egészet. Ő magostul, én anélkül.

My favourite day

Szeptemberben Londonban voltam, vissza se akartam jönni. (Gondoltam, erről rohadt könnyen lehet majd írni, de nem.)

Októberben a Bükkben voltam, odamenni olyan, mint egy hazatérés. Olyan lehetne.

Most Pesten vagyok. Ki lehet bírni és főként ki kell bírni. Ehhez az elmúlt 10 napban ötször voltam színházban (két előadásról írnék, ha nem lennék ennyire elképesztően lusta: Angyalok Amerikában a Nemzetiben és az Anamnézis a Katonában).

Ezen kívül dolgozom. Esténként és hétvégén is, ilyenkor FB-posztokat gyártok, amitől nem tudok szabadulni, mert a fejembe vettem, hogy a nyilvánosság segíti a céget. De rajtam kívül senki sem gondolja ezt a munkatársak közül, így van egy obligát napi feladat, aminek a teljesítése gyakorlatilag nem hoz eredményt, ezért persze egyre nehezebb úgy tovább csinálni, hogy legyen valami szellem, lélek vagy valami efféle az egészben, ha ugyan van.
A Vadalmára nem futja mostanában - elégtelenek a kapacitásaim, ami több mint frusztráló -, de Micimackóval azért még elbiztatgatja magát az ember.

Juhelka

Idővel egyre több kudarcot és veszteséget könyvelhet el az ember.  De hát Halász Péter szerint is kudarctól kudarcig vezet az út, bár azt hiszem, ő ezt úgy értette, hogy ez az egyetlen helyes út. De most nem egy kudarccal, hanem egy veszteséggel akarok valamit kezdeni,  ahogy mondják, elvégezni a gyászmunkát, ennek több fázisa van, és nekem úgy tűnik, hogy a „tagadási” és  az „elfogadási” fázis határán a legnehezebb. Ilyenkor jót tesznek a különféle zenék.

Például ilyenek: Marin Marais vagy Arvo Pärt.

Vagy az is jó, ha az ember ír valamit. Én most ezt írtam.

A temetőcsősz szerint a sírásó már elment. Miért keresem, kérdezi. Egy pillanatra elgondolkodom, a sírásáson kívül vajon milyen ügyben kereshetném a sírásót. Aztán úgy döntök, hogy valószínűleg nem szokás a sírásóval beszélni, de engem a temetkezési szolgálattól küldtek, hogy kérdezzem meg, ásnak-e egyáltalán sírt, az ősszel sok eső volt, lehet, hogy magas a talajvíz. Elmondom ezt a csősznek, aki szerint ez hülyeség, nem emlékszik, hogy ne ástak volna a belvíz miatt. Ezzel a helytörténeti közléssel megyek vissza a városba. A lelkészi hivatalba kell még mennem a sírhely miatt. A tábla szerint fél óra múlva lesz ügyfélfogadás, ez várni sok, mást elintézni kevés, de mivel nem is akarom későbbre hagyni ezt, inkább az udvarban várok. Számolom a lábázat tégláit, eleinte csak szemmel követem a sorokat, de így mindig eltévesztem, ha séta közben számolnám, akkor túlságosan lassan kéne haladni, ami furcsán nézne ki, de hát úgy sincs itt senki. Egy sorban huszonhat téglát számolok, egy tégla harminc centi lehet, vagyis hét-nyolc méterre lehetek a lépcsőtől, állapítom meg, amit addig is láttam, és ekkor üti a nagytemplom a háromnegyedet. Előveszem nagyapám óráját. Délelőtt csak betettem a táskámba. Most nézegetem. Mintha gyerekkorom óta nem is változott volna, talán fakóbb a fekete ripsz óraszíj, aminek a végein a grafitszürke vasalat kifényesedett, de egyébként pont olyannak látom, mint gyerekkoromban. Tíz órát mutat - vajon ma délelőtt állt meg, vagy még tegnap este? Végre jön valaki, nem az irodába megy - mondja mindjárt -, de menjek csak be, várjak az előtérben. Bemegyek, semmivel sincs melegebb a félhomályos teremben. A falak mellett körben kárpitozott székek, középen összekötözött fenyők hevernek, öt-hat darab is lehet, de nem érezni fenyőillatot. Már elmúlt két óra, mégsem bánom, hogy nincs itt senki, sosem váltottam meg sírhelyet, és most mintha lelkifurdalást éreznék, amit nem kellene éreznem, talán nem is ezt érzem, de nem tudom, hogy pontosan mit. Sétálgatni kezdek a  teremben. Az iroda mellől nem látszott a harmónium, az egyik ablakfülkében áll, ez a felfedezés  kizökkent. Jó lenne felnyitni, megnézni a légáramoltató szerkezet gombjait, de végül csak nézegetem, mint az órát. A pedálokat posztóval vonhatták be, a széleknél kirojtosodott,  középen pedig már átütött a deszka, de néhol még látszik valamennyi az eredeti kék anyagból. Leguggolok, hogy megtapogassam ezeket a kék foltokat. Azt szeretném, ha csoda történne, és selymesnek, puhának érezném ezeket a fosszíliákat. De mint álomban szokott, épp nem tudok hozzáérni, világos sáv jelenik meg a padlón, megérkezett az ügyintéző. Fél óra múlva megváltom a sírhelyet.

"Ez nem valóság, de nem is álom"

Nem írtam posztot a múlt szombati Európa Kiadó-koncertről mindjárt akkor este, gondoltam, majd másnap, de másnap sem volt kedvem, meg azután később se. Pedig a koncert jó volt. És épp erről van szó: annyira ugyanaz minden.  Hihetetlenül unom ezt az "osztályon felüli elmeosztályt".
Szerencsére azért vannak még olyanok, akik mégis írnak. Az e heti ÉS-ből muszáj ezt betennem.

Végső Zoltán

AZ IGEN, IGEN KEMÉNY, KEMÉNY VILÁGRÓL

 (Európa Kiadó – A38, szeptember 16.)

Most illene eljátszanom, hogy már azokban a daliás időkben is…, de nem tehetem. Ugyanis kisiskolás fejjel utáltam az Európa Kiadót, egyszerűen bénának találtam a zenei kivitelezést: sokszorosan másolt kazettákon terjedt, esetlennek éreztem az egész megszólalását, az ordibálva éneklést pedig végképp nem értettem; a szövegek nem nekem szóltak. Legalábbis észleltem, hogy itt nem olyan szavak követik egymást sorban, mint azokban a zenékben, amelyeket a rádió játszott, és még káromkodtak is némelyik dalban. Aztán megjelent egy hivatalos lemez, amit meg is kaptam. A lemezhez tartozott egy klip a Küldj egy jeletből, és azt már B. Tóth László is játszotta a tévében – mit tegyek, az úttörőnek akkor ez volt a referencia. A klip nagyon idegesített a kalimpálva rohanó és repkedő énekessel, akkor félretettem magamban a zenekart, tulajdonképpen egészen mostanáig. Volt még egy köztes epizód: ha jól emlékszem, 2005-ben ugyancsak az A38-on többször is koncerteztek. Amikor elmentem, éppen az aktuális kultuszminiszter konferálta fel meghatottan a zenekart, így még a kezdés előtt gyorsan elmenekültem, mert rettenetesen cikinek találtam, hogy a pártpolitikát meglovagolva akar az undergroundból kimászni egy kereskedelmi szempontból sikertelen együttes. Az Európa Kiadóval történt első találkozásom kb. 25. évfordulóján azonban ki kell jelentenem: mindenben tévedtem.

A hétvégi dupla koncertre a jegyek előzetesen elfogytak, én vasárnap préselődtem be, gondolván, hogy a mostani EK-koncertsorozat utolsó előadásán csak történik valami, ami engem is felkavar. Hát történt! Először is, a tizennyolc eljátszott régi szám egytől egyig nagyon jó dal, erős fókusszal, tisztességesen körbeírt mondandóval és lefegyverző erejű költőiséggel. Egyedül a mostanság íródott Nem látta senki című nem érte el az ingerküszöbömet, de ezzel is bizonyára az fog történni, mint a többi EK-dallal. Szép lassan beszivárog az agyba, mert valahogy még én is ismertem szinte az összes szöveget, pedig tényleg igyekeztem távol tartani magamat a zenekartól. Ilyenkor furcsán érzi magát az ember, mert nem tudja, hogy honnan, mikor, miért került a fejébe, ami belekerült, és aztán arra gondol, hogy ez csak varázslat lehet. És valóban, Menyhárt Jenő bizonyára varázsló, ha szövegei ilyen mértékben váltak toposzokká. A mágus szerepére kissé rá is játszik, meglepően úrias tempóban beszélget a közönséggel, „Tisztelt hölgyeim és uraim”-nak szólítja a jelenlévőket, és magázódik, mintegy felemelvén a túlélőket, mindazokat, akik harminc éve is ott voltak az első koncerteken, és azokat, akik most szerzik első EK-tapasztalatukat. Az idővonal két végén lévő emberek valójában ugyanannak a halmaznak a tagjai, akiknek most összegyűlve, közösen kellett számot vetni azzal, hogy az EK 30 év alatt semmit nem vesztett aktualitásából. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy fiatal zenekarok miért nem énekelnek a máról, és most kellett rádöbbennem, hogy azért, mert Menyhárt Jenő már évtizedekkel ezelőtt elénekelt mindent arról, ami van. A politikailag és sok más szempontból többfelé szakadó országot hogyan lehetne jobban leírni annál egy dalszövegben, hogy „ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország” vagy „Ez a város egy távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”? És, hát nem akarnék senkinek tanácsot adni, de mivel az ilyesmire nyilvánvaló készség mutatkozik, javaslom, hogy bizonyos állami hivatalokban az irodai mosdóban, tükörbe nézés közben hallgassák meg néhányan az „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” kezdetű dalt. Ezt, a Szabadíts meg a gonosztól című számot egyébként a korábbi dobos, Magyar Péter énekelte, láthatóan igen rossz állapotban a ráadásban: igazán ihletett pillanat volt, amikor szinte üvöltötte, hogy „Ha nem leszek / hát nem leszek”.

A korabeli kazettás hangzás a jó erősítéssel gyorsan felülíródott, pedig a hangszerelés szinte megegyezik a korábbival. Legalábbis Másik János a nyolcvanas évektől kezdve ugyanazt a Korg szintetizátort használja, mégsem tűntek a hangszínei réginek, sőt, az Itt kísértünkben a kintornaszerű billentyűs betét kifejezetten modernnek hatott. Ugyanitt dzsesszes hatásoktól sem mentes zongoraszólót is kanyarintott Másik, nem véletlenül emlegetik minden interjúban őt úgy, mint aki a zenekar képzett tagjaként gatyába rázta a dalokat. Mindegyik tag énekelt egy-egy számot (a dobos Gyenge Lajos kivételével), Kirschner Péter Varga Orsolyával duettben a 3 Judit, 4 Zsuzsát, a basszer Kis László a Lehetet, Másik pedig a Popzenét – itt robbant először a hangulat.

Menyhárt a koncert közepén egy kakofóniával kísért performansz közben előadta, hogy „Az Európa Kiadó az a zenekar, amelyik mindig, mindenkor azt, úgy, ott játssza, amit akar, és nem hajlik meg senki akaratának. Úgyhogy tőlünk hiába követelnek, ránk hiába szólnak, minket hiába fenyegetnek, mert mi azt fogjuk játszani, amit akarunk” – és a közönség tombolt. Az ellenállás tehát védjeggyé vált, a showműsor része és talán ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Menyhárt Jenő legalább annyira okosan is írta szövegeit, és nem csak látnoknak bizonyult akkor, amikor azt énekelte, hogy „a jövő itt van és sose lesz vége”.

A "Halászban"

 

Apám sörrel és cigarettával (1970 körül) - 24 éve halt meg.

Reggeli, vacsora

Megkísértettség

Reggelente egyre nehezebb a dolgom. Eddig csak ahhoz kellett az erős lélek, hogy ne maradjak fent a HÉV-en, hogy  Szentendréig utazzam, most meg már az is van, hogy ne szálljak le a Filatorigátnál, ahol fel is kérik az utazóközönséget, hogy aki a Szigetre menne, ott szálljon le. De nem, nekem sem előbb, sem később nem lehet leszállnom, kizárólag Kaszásdűlőnél lehet.

Nincs rend

"Vinha a gingar petulante em ar de provocação" - a fadista Lucília do Carmo 

Rend van

Federer a mai wimbledoni győzelemmel újra a világranglista élén. És ennek így kell lennie.

Szent Ivánkor a Tündér-sziklánál

 Tegnap egész nap a gép előtt ültem, ettől mára lelkifurdalásom lett. Vezekelni kellett egy rövid gyaloglással. Ezúttal pontosan azon az útvonalon haladtam, amelyet előre elterveztem. A Normafától északnyugatra lefelé (zöld jelzés), majd délre fordulva a János-hegyi kilátó és vissza a Normafához (zöld háromszög jelzés).kb. 6,5 km (plusz a buszig, illetve busztól kb.1,5 km), lefeledni 267  métert, emelkedni 273 métert kellett.   

Tibi és Bandi bácsi

A múlt héten Szegeden voltam, amiről iziben szólni kellett  volna, de egy ideje  nincs kedvem naplózni a dolgokat.
Hát teljesen lényegtelen, hogy a Budapest-Szeged vonalon közlekedő vonatok elviselhetők, nem zsúfoltak, nem késnek - mindez unalmas. Ahogy az meg  közhelyes, hogy Szegeden a villamosok és buszok olyanok, mint  kultúrországokban szokott. Ami talán egy kicsit érdekesebb volt, az a hársillat. Vannak évek, amikor a hárs illata erősebb, az idén valahogy így volt, és kis túlzással azt mondhatnám, hogy Pesttől Szegedig hársillatban jártunk. Meg még valamit számítanak a repkénnyel befutott üres vasúti őrházak, maradhatott ezekben egy-két szék meg kályha, és némelyikben talán füstöltszalonna-illat. Ezek számítanak valamit.

Meg az, hogy Bojszi hamarosan már nem lesz egyetemi polgár, ezért is mentem Szegedre, ahol ő sörrel, én pedig kávéval koccintottam, aztán elmesélte az utolsó államvizsgát is, amelynek az eredményhirdetéséről persze lemaradtam (és nem a MÁV miatt). Utána korai ebéd a szokásos szegedi menünkkel, rántott sajttal, csak nem a hajdani Boszorkánykonyhán, ahol Bojszinak kiskorában mindig kellett eperturmixot is venni, hanem a Kiskoszosban, amit a Móra poharazó nevű kocsmán keresztül lehet megközelíteni.
Bojszi szerint ilyen kifőzdét kellene csinálnom nekem is, mint amilyet Tibi és az apukája, Bandi bácsi. A Kiskoszosban öt asztal van összesen, mindegyiken van vizeskancsó. A kenyeret, pontosbban a kenyérkét Bandi bácsi szalvétában teszi mindenkinek a tálcájára, Bandi bácsinál a  leveshez automatikusan jár a kenyér, és mindig megkérdezi, hogy elég lesz-e. Nekem is akart adni, ami nagy baj lett volna, mert nem szívesen bántottam volna meg Bandi bácsit, de a gyümölcslevest látva mégsem kaptam tőle kenyérkét. Bandi bácsi háborús gyerek, talán  ezért ez a rituálé.
Azt hiszem, Kata többször ehetett a Kiskoszosban, amíg egyetemi polgár volt, mint máshol együttvéve. Bandi bácsi szerint rendes gyerek, de ezt ő a gyerekeknek sosem szokta megmondani, csak az anyukáknak. Az ember egy pillanatra még azt hiszi, hogy tényleg  gyerek a gyerek, jó, hát, rendesnek rendes, de hogy gyerek volna? A francba!

A. és É.

Új hírt nem kaptunk, de egészen biztos, hogy  Anna és Éva ma megérkeztek Santiago de Compostelába.  

Hódolat nekik.

* 12. század (rekonstrukció)

Reggeli tévé

Párizsban persze az is sokkal jobb, a reggeli készülődés közbeni háttértévézés. Annyival jobb, hogy egyik reggel rendes tévézéssé fajult a dolog. Egy portré lekötött minket, reggelizni sem nagyon akartunk menni. Hélène Grimaud-t mutatták be, nem hallottam róla korábban. Csodás muzsikust láttunk, aki amikor nem zongorázik, akkor farkasokkal játszik.  Kimondottan megnyugtató volt hallgatni és nézni őt. (Vannak, akik így hatnak az emberre. D.U-W. is ilyen nekem.)

Némi bizonyíték itt és itt.

Eiffel-torony helyett

A 300 méter magas szerkezetet úgyis mindenki felkeresi, ha Párizsban van, a Musée Carnavalet viszont nem ennyire kedvelt célpont. Klasszikus várostörténeti múzeumnak néz ki, de aztán teremről teremre haladva egyre erősebbé válik az emberben valami beavatottságérzés a hétköznapi, de nem mindennapi tárgyak között, amilyenek ezek is itt.

Az utolsó utca

Tudom, nem szép tőlem, de én sajnálni fogom, amikor már nem lesz földes a Knézich utca.
Ha otthon vagyok, épp azért szoktam benézni ide, hogy lássam, vajon még mindig földes-e, és megnyugtat, amikor látom, hogy nincs aszfalt.  Az viszont nagy kár, hogy most éppen emiatt van tele autóval. Ebben az utcában pont az volt a jó és azért is volt jobb ott játszani, mint a Gyóni Gézán, mert a Knézich utcában szinte egyáltalán nem jártak autók, és mert az apám szerint ott sok papsajtot lehetett találni az árokparton.  (Ezt nem tudom megerősíteni, mert sosem sikerült rájönnöm, hogy melyik növény volna a papsajt, de az biztos, hogy a fényképen balra, középen a piros autó kb. a Petrovszkiék előtt áll, vagyis ott, ahol az árokban heverve bámultam az égen a felhőket.)

A. és É.

Ma elindultak. Nekem még várnom kell.

Buen Camino, Anna, Éva!

Éljen soká!

Kata, aki ma 25 éves.

Szerdára

Felvonó a vérpadra

Ma pedig nem volt jó kedvem, és zenét kellett keresni hozzá.

A harag napja

Tegnap Dreyert néztem. Eleve rossz kedvem volt, passzolt hozzá ez az 1943-ban született film - előítéletességről, babonaságról, bűnbakképzésról, sötétségről - tökéletesen fényképezve.

Aztán rohantunk a tavaszi fesztivál számunkra egyetlen előadására, úgyhogy a nyomasztó 17. század után kicsit felpezsdültem, a flamenco mégiscsak másképp "neurotikus".

És amit Israel Galván (baile) csinál, az meg végképp szokatlan, sőt, páratlan. Az Aranykor című előadást rajta kívül David Lagos (cante) és Alfredo Lagos (toque) fémjelzi.

Életvilág

Hazavágytam, haza is mentem a múlt pénteken a szokásos MÁV-körülmények között, fűtetlen vagy túlfűtött, redvás kocsik, kis késés, de Kisjackóval utaztam, aki sokat mesélt, úgyhogy végül is rövid volt az út (kicsit fura ez a beszédesség valahogy).

Anyám kijött a vasútra, és épp elkaptuk a most már csak óránként közlekedő 2-es buszt. A 2-es busz körjárat, az ellenkező irányban az 1-es közlekedik, mindkettő félóránként járt, vagyis negyedóránként lehetett Jaminából bejutni a városba valamelyik irányból. Amióta csak emlékszem, ez így volt. Most meg nem így van. Ezt - az összes többi dologgal együtt, ami másképp van most, mint régen - meg is beszéltük az este.

Reggel a piac előtt a Csaba Centerbe mentünk, ott van anyámnak megfelelő bankautomata. Régen a „kitérőnél” vettünk volna ki pénzt, pedig már gyerekkoromban sem volt ott semmiféle kitérő, mégis tudtam, hogy hová kell menni, ha a nagyanyám a kitérőhöz küldött Nektár sörért.

A kitérő nem akkor szűnt meg, amikor felszedték a síneket - vagy hetven éven át járt ott a Mótor -, hanem amikor felépült a Csaba Center.

A fotó innen van.

A piacon tojást 40 forintért, petrezselyemzöldet 50 forintért, Nescafét 390 forintért vettünk. Anyám hazament a zsákmánnyal, én pedig Bojszira várva bementem az Univerzál áruházba. Ott is minden máshogy van, de szerencsére hamar jött a gyerek, és megkezdtük a szokásos szombat délelőtti otthoni sétánkat. Hát nem emlékszem olyanra, hogy egyetlen ismerőssel sem találkoztunk volna. Nem is volt kedvünk a korábban eltervezett street art akcióhoz, inkább megvettük a bort, hozzá a stanglit, és irány a szökőkút, legalábbis a Korzó tér (régen házak álltak itt, a járműbolt, egy ékszerbolt, na meg a Kishajó működött bennük). A téren mindig sok a gyerek, akik fáradhatatlanul futnak, rollereznek, kismotroznak a kút körül körbe-körbe. Az anyukák a padokon ülnek, időnként rászólnak a gyerekre, hogy adja vissza, ne vegye el stb. Ezek a gyermeknevelési megnyilvánulások többnyire hangosabb beszéddel járnak, ahogy az is, amikor az anyák egymással kezdenek beszélgetni, ez talán még zajosabb, hiszen általában különböző padokon ülnek, tehát kiabálni kell, hogy hallják egymást. Most csak egypadnyi távolságra voltak egymástól a felek, de azért én így is megjegyeztem Bojszinak - két szabálysértés, azaz két korty bor között -, hogy mennyire remek lesz, ha sokáig tart a diskurzus az ebéd előtti kekszevésről. Ő meg csak annyit mondott, az a baj, hogy nem Jürgen Habermasról beszélgetnek. Na. Még egy kis bor, minden a helyén, folytattuk a görög és a bolgár néplélek közti különbség megvitatását.

Jókai utca-Tanácsköztársaság útja sarok, vagyis a mostani Center. (Úgy a harmadik villanykarónál volt a kitérő. (Innen van a fotó.)

Hazavágyó

A Békés Megyei Levéltár gyűjteményéből.

Március van

s tényleg határtalan az Élet.

Merthogy ez a három tulipánkezdemény átvészelte a mínusz tizenöt-húszakat a maga sekély kis földjében, és ma kidugta a fejét az erkélyünkön, hogy megnézze a tavaszt.

Requiem madártávlatból

Vasárnap Mozart-maraton volt a MűPában. Kilenckor már meg is reggeliztünk, ami példátlan, de fél 11-re szólt az első jegyünk, az utolsó este 9-re, és még három napközbeni koncertre sikerült jegyet venni, két koncert között pedig a vetítésekre mentünk, összesen négyszer. Kb 10 órányi Mozartot vettünk magunkhoz tehát, és nem tűnt soknak, persze ehhez a remek előadások és zenészek is kellettek, egész napos ünnepség volt. (Nekem amúgy is kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni, mert a két héttel ezelőtti Met-közvetítés, az Istenek alkonya óta szinte csak Wagnert hallgattam.)

Szóval legkésőbb 10-kor el kellett volna indulni, de csak 10 perccel később sikerült, mert még a napi ellátmányunkat csomagoltam. (Ne járjunk úgy, mint az Istenek alkonya közvetítésekor, amikor már az első szünetben elfogyott minden a büfében. Hat órát ki lehet bírni - különösen, ha olyan elképesztő az előadás, mint a Metropolitané volt –, de a tizenkettőt sokalltam volna. Aztán kiderült, hogy el lehet lenni csak Mozarton is. De azért az egyetlen hosszabb szünetünkben négy óra körül megebédeltünk (sajtkrémes pogi, meggyes piskóta à la Mozart (mandulás-marcipános), kávé (drazsé, ill. csoki), alma + napi gyogyik).

A MűPában mindig próbáljuk megúszni a középerkélyt, most azonban muszáj volt oda is jegyet venni, méghozzá mind a három szintre, mert annak idején - novemberben - a jegyek árusításának megkezdése után 2-3 órával (!) már alig voltak szabad helyek (vagy már nem is lehetett jegyet kapni, mint például a Szabadira (K. 377) vagy a C-dúr klarinétversenyre), így aztán Kelemen Barnát, Kokas Katalint és a Budapesti Vonósokat az első emeletről hallgattuk (Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364.), az általunk látott-hallott koncertek közül ez volt az egyik legszebb. A második emeleten pár ülésnyire voltunk a legfiatalabb maratonistától, aki egy kb. féléves kisbaba volt, és tökéletes csöndben hallgatta a Jupiter szimfóniát (ellenben a mellettünk ülő néniknek ez a csöndben maradás nem sikerült - amivel persze nem voltak egyedül -, azt hiszem, örökre az általam meg nem értett dolgok közt marad, hogy a tételszünetekben miért beszélgetnek iziben az emberek).

A vetítésekre igazi csemegéket válogattak a szervezők. Bartoliból még egyszer ennyi jöhetett volna, belenéztünk 54-es Don Giovanni-előadásba, így Cesare Siepit is hallottuk tegnap, és kedvencem, az A-dúr hegedűverseny is hallható volt Yehudi Menuhinnal és a Bécsi Szimfonikusokkal, hihetetlenül szépen (különben a 1966-os felvétel képileg is tanulságos, de erről nem írok, egyrészt mert már baromi késő van, másrészt akkor Karajanról is írni kéne).

És végül a harmadik emeleti középerkély, ahol még soha nem ültünk. (El kell ismerni, impozáns látvány onnan, madártávlatból a terem.)

A házigazda BFZ tagjai között helyezkedtek el a kóristák és szólisták is, ami mondhatni indukciós hatással járt. Nem tudom, közelről hogyan befolyásolta ez a hangzást, de ott fent tökéletes volt, és igen, Mozartért.

Papírforgó

Elalvás előtt néha egészen régi dolgok jutnak eszembe, csak úgy, váratlanul. Szeretem ezt a belső mozizást. Tegnap például óvodás műsor volt, az a történet, amikor minket nagycsoportosokat a Kulich lakótelepi oviból meghívtak az elsősök a 10-es iskolába. Sietni kellett aznap a tízóraival, az öltözéssel, aztán az utcán is, meg még az eső is esett, szóval nekem már akkor nem volt kedvem az egészhez. Amikor bementünk, az borzasztó csalódás volt, mert a folyosón sötét volt, nekem pedig a 10-es iskolán épp a sok és nagy, világoskék keretes ablak tetszett a legjobban. Bent meg ez a félhomály várt. De aztán odaértünk a tanteremhez, kinyitották az ajtót, és szemben három hatalmas ablak. Az ovisoknak be kellett ülniük a padba egy-egy iskolás gyerek mellé. Nekem nem jutott olyan pad, amelyikben gyerek is ült volna - papírforgóval a kezében. Egyedül voltam az utolsó padban. Láttam, hogy az iskolások odaadják a papírforgót az ovisoknak. Aztán bámultam ki a hatalmas ablakokon. Visszafelé Böbe néni észrevette, hogy nincs papírforgóm, azt mondta, az oviban csinál nekem. Kartonból kis kerek alátétet is vágott a gombostű feje alá. Kár, mert olyan nem volt a többiekén.

Oda-, vissza- és elkocsizás - Angelopoulosz (1935-2012)

Met

Ma operaközvetítés volt a MűPában - meg mindenfelé a világon - a Metropolitanből: barokk látvány, angol nyelvű librettó, ami először kicsit fura is volt, valahogy anakronisztikusnak tűnt, de elmúlt, egyszerűen tökéletes előadás, és hárman még ebből a tökéletesből is - vagyis a Varázsszigetből - kiemelkedtek. A pezsgőt a kivételes este örömére és Jocye DiDonato, Luca Pisaroni, David Daniels egészségére bontottuk.

(Az az igazság, hogy DiDonato új kedvencemnek ígérkezik.)

Rarámuri

Most csak ezt:

Innen