Ingyen disznóhús

Szerdán Bojszi ment helyettem a  Szkénébe, ma pedig én mentem egyedül a Jurányiba, mert így lettünk betegek, de Petteri azt mondja, novemberben majd bepótolja a mai előadást, és akkor majd én is újból elmegyek,  vezeklésként is. A Dohány utcai seriffnél abszolút jelenlét kell ugyanis, mármint a nézőé is, és én nem voltam ott egészen, pedig akkor volna ez az, aminek lennie lehet: afféle kinyilatkoztatás. Teljes a sötétség az előadás alatt, a hangok mindig más irányból jönnek. Képes vagyok értelmezni, amit hallok, a szenvtelenül elmondott vallomásokat is, meg a precíz, száraz halálgyári termelési jelentéseket is, legalábbis ezt képzelem, és ilyenkor újra és újra megállapítom, hogy J.-nek és Á.-nak kellene megnéznie, illetve hát, meghallgatnia ezt az előadást. 
J. és  Á. a kollégáim voltak, mindketten programozó matematikusok. J.-vel zenéről, filmről beszélgettünk Godard-tól Tarkovszkijig, Miles Davistől Wagnerig, Á. pedig mindenféle helyekről mesélt Erdélytől Svájcig.  Ez a két ember jutott eszembe újra és újra, ahelyett, hogy az elviselhetetlen, az embertelen, a reménytelen  igazán megérintett volna. De nem, nekem ennek a két embernek a megleckéztetése  jutott eszembe, csak mert legutóbb egyikük Lech Wałęsát annak homofób szövegéért méltatta, másikuk  pedig kívánatosnak tartaná, ha minden magyar is kapna kárpótlást, akik ellen cigányok követtek el bűncselekményt. 
Ezekkel az emberekkel  - meg a többi volt munkatársammal ebből a csoportból - majdnem minden júniusban találkozom.  Évről évre egyre nehezebb lesz ez a találkozó, filmről és hegyekről már nem lehet beszélgetni, de csak pár óra, azalatt az ember közvetlen közelről is elviseli a xenofób, fundamentalista szövegeket.
Novemberben elmegyek megint a darabra, hogy legközelebb - júniusban - megszólaljak.

Nyári konyha

Egy lisztesdoboz kék-zöld virágos bordűrrel, egy cukortartó nagy Z-vel a hasán, egy porcelán fali sótartó szilvamintával és festett fűszertartó a kredencen, egy vaslábas és egy serpenyő a sparhelten, mellette fehér hokedlin pávakék vájdling, a másik sarokban széles, fiókos asztal,  rajta vastag vágódeszka, rozsdavörös zsírosbödön és mustársárga pöttyös csupor fakanalakkal, a falon egy-egy szögön kapor, petrezselyem- és zellerzöld - ezek voltak a nyári konyhában, és meleg. A lisztesdobozban langyos volt a liszt, ha a Nyanyicska nem látta, beszöktem lisztet markolni, vagy a kristálycukorba epret mártani, vagy egy-két csipetnyit sót elnyalogatni, a pávakék vájdlingba vizet önteni, a vízbe napraforgószirmokat szórni, a döngölt földbe dróttal irkálni.

Fritzéknek szeretettel PK-tól

 Pite-virág. Aszalt szilva, aszalt barack, aszalatlan marcipán. Esztétikum és ujjongó ízlelőbimbók

Metszőolló

Volt a Gyóni Géza utcában pár tárgy, amelyekre nem vonatkoztak a gyerekeknél szokásos tiltások,  ilyen volt a  metszőolló, amely a nagyapám szerint való volt gyerek kezébe is, és adott nekem is egyet mindig, amikor március táján metszeni kezdett. Megmutatta, hogy minek kéne megmaradni és mit lehet - pontosabban kell - levágni. Na, ez teljesen érthetetlen volt. Az okot értettem, hogy a jobb termés miatt, csak azt  nem, hogy mi az összefüggés, hogyan lesz a kevesebb vesszőn jobb a termés. Nem értettem, hát hamar meg is untam, meg vágni is nehéz is volt, de azt szívesen néztem, ahogy a nagyapám dolgozott. Nem azt figyeltem meg, hogy mit csinált, hanem csak a mozdulatait néztem, meg az olló kattanásait hallgattam. Ha közben játszani kezdtem, akkor is mindig csak annyira távolodtam el, hogy a metszőolló hangját még halljam.
Azt hiszem, megtanulok szőlőt metszeni, nagyon bensőséges dolog.

Ötödik ajtó

Hétvége, nyugalom: tegnap-tegnapelőtt mozi - régi magyar némafilmek, Final cut (másodjára, de még sokszor kell rá valahogy jegyet szerezni), Eszkimó asszony fázik (sokadjára, de hát a Trabant meg Bogusław Linda miatt is), A torinói ló (2 és fél óra, de nem tűnt annyinak, nem is értem, ezen még töprengeni kell) -, ma pedig egész nap: zene, vagyis Bartók-maraton, amit a MÁV Szimfonikusok Concertójával kezdtünk, és remek volt, minden késést megbocsátok a MÁV-nak. De aztán még öt koncert, jobbnál jobbak, de főként a Pannon Filharmonikusok és a Csodálatos mandarin meg a Kelemen Kvartett a II. és az V. vonósnégyessel, á, szóval jó volt.
De ezt még lehetett fokozni. Az utolsó koncert A kékszakállú herceg vára, Fischer Iván regös prológjával, kicsit szcenírozva.  Ez a zene egyszerűen addiktív, már most akarom megint azt a borzongást az ötödik ajtó előtt, persze ahhoz olyan előadás kell majd megint, mint amilyen a BFZ-é, na meg az énekeseké - Komlósi Ildikó és Kovács István - volt. Nem túlzás tökéletesnek nevezni.