Vasreszelék

Erről jutott eszembe egy Orbán Ottó-vers a Lakik a házunkban egy költő című kötetből:

A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok
(1998)

Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság*

Nem én találtam, küldték, de hadd ámuljon más is:














* Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő

Polak-Węgier dwa bratanki - na de ennyire?

Ez a három gondterhelten unatkozó férfiú talán először és egyben valószínűleg utoljára került ilyen közel egymáshoz – mármint fizikailag.
És mindehhez az kellett, hogy lezuhanjon az a repülő, amely Európa alighanem legfurcsább államfőjét szállította, akinek az utóbbi években jó esetben gúnyos mosoly, de inkább viszolygással vegyes lenézés jutott, és akinek négy évvel ezelőtti hatalomra kerülésén, majd úgy maradásán minden józan ember csak álmélkodott, és nem értette a lengyel népet. (Az ilyen polonomán, mint én, különösen nem.) Mostanság már ők maguk, mármint a nép, is így voltak ezzel, nem értették hajdani önmagukat, ezért a rég levitézlett, szinte csak lesajnálón emlegetett ikerpár 45 perccel fiatalabb tagjának is meg voltak számlálva a napjai az államelnöki székben.
Lábjegyzetként maradt volna csak fenn a Kaczyński testvérpár másfél éves közös ámokfutásának szomorú emléke a lengyel történelemben, ha nincs az a nagy köd április 10-én Szmolenszk táján.
Így viszont sok tízezernyi lengyel figyelte párás szemmel a krakkói Wawelt környező utakon, amint Lech Kaczyński koporsóját ágyútalpon, nemzeti lobogóval letakarva kísérték a Wawelbe, hogy a legnagyobb lengyel királyok között nyugodjon a továbbiakban.
Én ezt nem értem.
Miért lesz valaki jobb, okosabb, szeretetre méltóbb attól – mégpedig visszamenőleges hatállyal –, hogy nem végelgyengülésben, hanem légiszerencsétlenségben hal meg? Miért válik valaki utólag nagy államférfivá, aki sohasem volt az, sokkal inkább egy mindenféle frusztráció által gyötört pojáca? Miért nyilvánítják nemzeti gyásznappá a temetés napját Magyarországon? Az lett volna-e akkor is, ha Kaczyński nem ilyen körülmények, hanem ágyban, párnák közt hal meg? És ha nem lett volna az, akkor így miért? Mi a különbség?
Nem értem.

Técső visszatért!

Báró Ungár alezredes a magyar lányok közt

A Vaterán találtam.

Bódog

A még siheder Esterházy írta volt, hogy:

"Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás..."

Magamfajta ember szívesen babrál a szavakkal, túlzással azt is mondja, hogy legszívesebben evvel babrál, s ugyanolyan hévvel mesél egy a hetvenes évek elején megismert asszonyról, mint az Erdélyi Szótörténeti Tárról, amin aztán mindkettő, a nő is, a tár is, megsértődik; de hát két szék közt a pad alatt lenni – lehetne akár ambíciónk is.
Olvasgatok egy cikket a Die Zeit-ben a szavakról. Hogy hányan is volnának, milyen nehéz őket megszámolni (szó volna az, amely két szó közt volna s nem szóköz?, nem túl bátorító definíció), s mi legyen a szakszókkal, hisz a biológia minden élőlényt meg tud nevezni, és az van vagy hatmillió…
Aztán hogy a német szókincs mintegy 250 000 szó volna, 500 000 lexikális értelmezéssel, a minimális passzív szókincs 8000 szó, az aktív 2000, egy hatéves gyerek 27 000 szót ért meg, és 5200-at használ, tehát éveken át naponta 3 szót tanult meg használni és 17-et megérteni. Egy felnőtt passzív szókincse 180 000 szó, az aktív 10 000.
Egyébként egy normál szöveg 10%-át három szó teszi ki: a die, a der és az und. 66 szó adja a szöveg felét, névelők, segédigék – szolgáló, segédkező szavak tehát. Az angol szókincs a leggazdagabb, 700 000 szóra taksálják, nagy szótárukba, a Websterbe ebből 460 000-et sikerült befogniok.
Írók is ritkán birtokolnak 20 000-nél több szót. Kafka Perje 6500 szóból lett felhúzva. Melville Moby Dickje 16 000-ből. Theodor Storm szóvagyona 22 000 körül van. Shakespeare 25 000. Goethe persze 80 000. Van, aki szerint Joyce-é eléri a negyedmilliót, az Ulysses egymaga 32 000 szót használ, mások szerint nem haladja meg a 100 000-et.
A lírikusok kevesebbel is beérik, Rilke 5000 szót rakosgatott különböző sorrendekbe (leggyakoribbak: élet, éjszaka, fehér, világ, Isten, halkan); Gottfried Benn beérte 2700-zal (favoritjai: éjszaka, tenger, vér, óra, világ); Hesse viszont 15 000 szóra rúg.
Magyar író, 89 tavaszán, tűnődve ilyesmikről, soha az életben nem jut el Arany legkedvesebb szavaihoz. Hisz már a szavakhoz is azért nyúl, mert fél a mondattól, a gondolattól fél, s attól nem azért, mert gyáva vagy buta volna gondolkodni, hanem a hazugságtól fél, a gondolattól, mely ápol s eltakar. Azért emlegeti annyit rémülten az alanyt meg állítmányt, mert hazudni mindahány a nép nevében szokott, tehát annak kijelentése (meglóbálása), hogy valaki a nép nevében beszél, úgymond abban s nemzetben gondolkodik, az semmit, ismétlem, semmit sem jelent, ha tehát valaki mégis mondja, a semmit valaminek állítva, akkor mégiscsak megkérdeném, miért.
Itt mindig minden rendben volt. Népben, nemzetben. Soha nem gazemberek regnáltak és ártatlanok senyvedtek, hanem a hatalom a népé volt, Rajk meg elárulta az országot. Egy ellenforradalmat le kell verni. Ha meg egy vízlépcső olyan fincsi, mint ahogy mondják, akkor azt föl kell építeni, de izibe. Ugyancsak így, izibe, a kommunizmust is, ha csak egy fél mellékmondat is igaz a vízióból.
Ez viszont azt jelenti, hogy szamárság bízni csak úgy a szavakban, olyan nincs, hogy rossz a mondat, de jó a szó, az elemek tiszták, a szabályok világosak, csak az egész piszkos és sötét. Szó, jelentés, egyéni tudás és közös nem tudás viszonyáról Nádas Péternek van egy alapvető írása, a Mese a tűzről és a tudásról. Nézve némely vitákat, javasolnám újraolvasni.
Jönnek-mennek a szavak, divatoznak, leáldoznak, el is bújnak, mutatják is magukat, segítenek is, meg nem is. Ahogy mindig. Ahogy a szél, nem az a fényes, hanem ez a matt, elém fúj szavakat és szövegeket, fogom őket szemrevételezni, ad notam: bolond lyukból bolond szél fúj.
A címbéli mondat – Kelj föl, te szemét, itt a kibontakozás! – nyakszirtrugdosás közben hangzott el egy azóta a testületből elbocsátott valaki szájából. Én még vesébe, nyakszirtbe nem rúgtam, de sípcsontba már igen, s állítom, messzi voltam akkor ettől a szellemi összeszedettségtől és teljesítménytől. Hiba volna rohanó korunkra vagy épp a remélt kibontakozásra hivatkozva nem észrevenni például a felszólítás finom és elegáns parafrázis voltát (Kelj föl, és járj!), amire bravúrral csap vissza, akár egy rím, a szó: kibontakozás, egy szó, mely önmagáért beszél. Egy fölös jajt nem hallunk, egy kócos gondolatot se. Még a népi rigmusok ormótlan báját és tréfáját, trufáját is érzékelhetjük, ahogy a földön fekvő, úgymond szemét – kinyitja, s korántsem, haha, kibontakozást lát, hanem egy csizmát lendülni. Már ez önmagában marha jó.

*

Azóta eltelt 21 év, úgyhogy isten éltesse a ma 60 éves írót, aki talán nem csodálkozik azon, hogy most is mennyire marha jó.

The winner takes it all

Itt pedig egy rajongója látható.

Öröm az élet

Bojszinak

Luther utca

A bazárnak hívott bóvlibolt kirakatában aprógyöngyös, pattintós pénztárcák, gumírozott karkötők, köves alumíniumgyűrűk. A Szigetvári utcánál Matyi bácsi üzlete, nagyapám mindig beköszön - ako sa máte? -, ilyenkor kihallani az óraütéseket, -ketyegést. A Pálma még zárva, a zöldségesnél beszélgető öregasszonyok, pedig már pakolják a cipókat a gombában. A Lázár utcai kútnál sár és tócsa, az SZTK előtt biciklik.
A parókia ablakaiban gyászjelentések, a nagyanyám megnézi őket, kezében a sötétkék hálóban lassan hintázik a görögdinnye. A kistemplom kertjéből érzem a fanyar bukszusillatot.
Régen voltam otthon.

A tett színhelye

Az "Ismerd meg hazád összes kórházát" mozgalom aktív részvevőiként ezúttal itt jártunk - de szerencsére nem mint palliatív ellátásra szorulók, hanem csak egy CT-beutalóért és -vizsgálatért.
De már csak azért is érdemes volt elmenni a Korányi Intézetbe, mert a B épület halljában - sok egyéb emléktábla mellett - ez a Bálint Endre-mozaik is látható (Vajda itt halt meg a tüdőszanatóriumban):

Tavaly decemberben pk egyszer már szerencsét próbált volna a kórházban, de csak idáig jutott,

merthogy ezen

a tükörsima járdán darabokra törte a bokáját, máig megfejthetetlen okokból. Aztán pedig itt üldögélt a zuhogó jeges esőben, amíg megjött az ezerszer áldott felmentő csapat Kriszta, Máté (és az autója) képében.
Úgyhogy most eleve autóval abszolváltuk a programot - és sikerült is minden külsérelmi nyom nélkül megúszni.
A rejtélyes baleset helyszínén pedig ezek a gyönyörű ibolyák nőttek, mintegy engesztelésül.

Koncert, végre

Több hónapi kényszerszünet után tegnap végre koncerten voltunk, a Tavaszi Fesztivál utolsó hangversenyét még éppen sikerült elkapnunk.
A jegyünk a II. emeletre szólt, ami nem kimondottan töröttboka-barát, viszont szerencsére a sor legszélére, és - a március 8-i bejegyzésből jól ismert - míves botnak is találtunk olyan helyet, ahol nem botlottak bele sortársaink.

Sznob folytatás itt.

.