Szerencsére azért vannak még olyanok, akik mégis írnak. Az e heti ÉS-ből muszáj ezt betennem.
Végső Zoltán
AZ IGEN, IGEN KEMÉNY, KEMÉNY VILÁGRÓL
(Európa Kiadó – A38, szeptember 16.)
Most
illene eljátszanom, hogy már azokban a daliás időkben is…, de nem
tehetem. Ugyanis kisiskolás fejjel utáltam az Európa Kiadót, egyszerűen
bénának találtam a zenei kivitelezést: sokszorosan másolt kazettákon
terjedt, esetlennek éreztem az egész megszólalását, az ordibálva
éneklést pedig végképp nem értettem; a szövegek nem nekem szóltak.
Legalábbis észleltem, hogy itt nem olyan szavak követik egymást sorban,
mint azokban a zenékben, amelyeket a rádió játszott, és még káromkodtak
is némelyik dalban. Aztán megjelent egy hivatalos lemez, amit meg is
kaptam. A lemezhez tartozott egy klip a Küldj egy jeletből, és azt már
B. Tóth László is játszotta a tévében – mit tegyek, az úttörőnek akkor
ez volt a referencia. A klip nagyon idegesített a kalimpálva rohanó és
repkedő énekessel, akkor félretettem magamban a zenekart,
tulajdonképpen egészen mostanáig. Volt még egy köztes epizód: ha jól
emlékszem, 2005-ben ugyancsak az A38-on többször is koncerteztek.
Amikor elmentem, éppen az aktuális kultuszminiszter konferálta fel
meghatottan a zenekart, így még a kezdés előtt gyorsan elmenekültem,
mert rettenetesen cikinek találtam, hogy a pártpolitikát meglovagolva
akar az undergroundból kimászni egy kereskedelmi szempontból sikertelen
együttes. Az Európa Kiadóval történt első találkozásom kb. 25.
évfordulóján azonban ki kell jelentenem: mindenben tévedtem.
A hétvégi dupla koncertre a jegyek előzetesen
elfogytak, én vasárnap préselődtem be, gondolván, hogy a mostani
EK-koncertsorozat utolsó előadásán csak történik valami, ami engem is
felkavar. Hát történt! Először is, a tizennyolc eljátszott régi szám
egytől egyig nagyon jó dal, erős fókusszal, tisztességesen körbeírt
mondandóval és lefegyverző erejű költőiséggel. Egyedül a mostanság
íródott Nem látta senki című nem érte el az ingerküszöbömet, de ezzel
is bizonyára az fog történni, mint a többi EK-dallal. Szép lassan
beszivárog az agyba, mert valahogy még én is ismertem szinte az összes
szöveget, pedig tényleg igyekeztem távol tartani magamat a zenekartól.
Ilyenkor furcsán érzi magát az ember, mert nem tudja, hogy honnan,
mikor, miért került a fejébe, ami belekerült, és aztán arra gondol,
hogy ez csak varázslat lehet. És valóban, Menyhárt Jenő bizonyára
varázsló, ha szövegei ilyen mértékben váltak toposzokká. A mágus
szerepére kissé rá is játszik, meglepően úrias tempóban beszélget a
közönséggel, „Tisztelt hölgyeim és uraim”-nak szólítja a jelenlévőket,
és magázódik, mintegy felemelvén a túlélőket, mindazokat, akik harminc
éve is ott voltak az első koncerteken, és azokat, akik most szerzik
első EK-tapasztalatukat. Az idővonal két végén lévő emberek valójában
ugyanannak a halmaznak a tagjai, akiknek most összegyűlve, közösen
kellett számot vetni azzal, hogy az EK 30 év alatt semmit nem vesztett
aktualitásából. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy fiatal zenekarok
miért nem énekelnek a máról, és most kellett rádöbbennem, hogy azért,
mert Menyhárt Jenő már évtizedekkel ezelőtt elénekelt mindent arról,
ami van.
A politikailag és sok más szempontból többfelé szakadó
országot hogyan lehetne jobban leírni annál egy dalszövegben, hogy
„ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország” vagy „Ez a város egy
távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”? És, hát nem
akarnék senkinek tanácsot adni, de mivel az ilyesmire nyilvánvaló
készség mutatkozik, javaslom, hogy bizonyos állami hivatalokban az
irodai mosdóban, tükörbe nézés közben hallgassák meg néhányan az
„Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki
helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” kezdetű dalt. Ezt, a
Szabadíts meg a gonosztól című számot egyébként a korábbi dobos, Magyar
Péter énekelte, láthatóan igen rossz állapotban a ráadásban: igazán
ihletett pillanat volt, amikor szinte üvöltötte, hogy „Ha nem leszek /
hát nem leszek”.
A korabeli kazettás hangzás a jó erősítéssel
gyorsan felülíródott, pedig a hangszerelés szinte megegyezik a
korábbival. Legalábbis Másik János a nyolcvanas évektől kezdve ugyanazt
a Korg szintetizátort használja, mégsem tűntek a hangszínei réginek,
sőt, az Itt kísértünkben a kintornaszerű billentyűs betét kifejezetten
modernnek hatott. Ugyanitt dzsesszes hatásoktól sem mentes
zongoraszólót is kanyarintott Másik, nem véletlenül emlegetik minden
interjúban őt úgy, mint aki a zenekar képzett tagjaként gatyába rázta a
dalokat. Mindegyik tag énekelt egy-egy számot (a dobos Gyenge Lajos
kivételével), Kirschner Péter Varga Orsolyával duettben a 3 Judit, 4
Zsuzsát, a basszer Kis László a Lehetet, Másik pedig a Popzenét – itt
robbant először a hangulat.
Menyhárt a koncert közepén egy kakofóniával kísért
performansz közben előadta, hogy „Az Európa Kiadó az a zenekar, amelyik
mindig, mindenkor azt, úgy, ott játssza, amit akar, és nem hajlik meg
senki akaratának. Úgyhogy tőlünk hiába követelnek, ránk hiába szólnak,
minket hiába fenyegetnek, mert mi azt fogjuk játszani, amit akarunk” –
és a közönség tombolt. Az ellenállás tehát védjeggyé vált, a showműsor
része és talán ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Menyhárt Jenő
legalább annyira okosan is írta szövegeit, és nem csak látnoknak
bizonyult akkor, amikor azt énekelte, hogy „a jövő itt van és sose lesz
vége”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése