Lenni, vagy-vagy

A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.

A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.

(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)

(Elő)ítélet Magyarországon

Több, mint  egy éve voltam moziban.  Meg ma. Kötelező volt az Ítélet Magyarországon című dokumentumfilm, amelyből világosan látszik, mennyire reménytelen hely ez.  A romák ellen elkövetett sorozatgyilkosságok vádlottjainak tárgyalása két és fél évig tartott, összesen 166 tárgyalási nap volt, a 167. napon volt az ítélethirdetés.  Hajdú Eszter és a stáb valamennyi napon forgatott.  A film, pontosabban a négy vádlott pofán vágja a nézőt, amint azt észleljük, ahogy a tárgyalás során az elkövetők fokozatosan egyre magabiztosabbak, agresszívebbek, kioktatóbbak lesznek.  Megértjük, hogy ezek az emberek - vagy ahogy az egyik áldozat testvére mondja: lények - tisztában vannak azzal, hogy a társadalom nagyobb hányada felmenti őket, sokuk egyet is ért velük.  
Hogy ez ne így legyen, ahhoz kell ez a film is.

http://www.imdb.com/title/tt3402174/

http://youtu.be/BGDt6HRZYtk

Móricztalan

Egy hónapja tart a felújítás. A generálkivitelezők móricztalanok. Generálkivitelezőn nem egy széles építési tevékenységi spektrummal bíró vállalkozást értek, hanem egy attitűdöt: gyorsanszétverünkmindentésattólkezdvemidiktálunk, röviden a gátlástalanságot, az arroganciát, a pökhendiséget értem generálkivitelezőn. Így egy hónap után legalábbis. És a mai beszólások után  („ingyen csináljam?” - amit már kifizettünk, arra vonatkozott a kérdés; „miért ideges, valami egészségi problémája van?” stb.)  – már csak egyetlen dologra vágyom: menjenek már el. Nem érdekel, milyen lesz, nem érdekel semmi, csak menjenek már onnan.

„Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.

- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.

És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.

Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...

- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...

És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!

- Édes kisfiam...

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...

És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.

A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.”

BWV 255

Tegnap otthon voltam kicsit, legalábbis tízórányi Bach után, a nap végén. A Bach-maraton utolsó darabja a Magnificat volt a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és a Szent Efrém kórussal, majd végül még egy közösen énekelt korál, akárha Csabán a nagytemplomban:

A maratonok közönsége hál’ istennek nem pofafürdős, viszont nagyon sokszor ülnek körülöttünk tudálékos zenészek vagy vízgereblyéző baráti társaságok. Mindkét csoportra jellemző, hogy az első hang elhangzása után sem hagyják abba a beszélést, okvetlenül befejezik a mondatot suttogva, amit azonban egy méteren belül mindenki más is hall. Engem ez zavar. Van néhány helyzet, amikor szeretek várni, például koncertek előtt is, de kell hozzá a csönd.
Azért persze volt az is tegnap, na meg nagyon jó koncertek, például a Musikalisches Opfer a Kuijken családdal, a 4., 5., 6. Brandenburgi verseny virtuóz csembalójátékossal (Jeremy Joseph), műsoron volt a három zongorára írt C-dúr verseny. Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János dolga nem volt könnyű, szerintem elég sokunknak ez a darab a Schiff–Falvai–Kocsis-féle felvétellel azonos, de a tegnapi előadás is nagyon rendben volt. Az ember nem is érti, hegedűn kívül miért hallgat bármi mást, ha egyszer hallgathat Kelemen Barnát, Baráti Kristófot, de aztán persze meghallgatja Perényi Miklóst, még szép.
Szóval zenei áldozat, csönd, Bach, így valahogy, köszönet a BFZ-nek.

Karácsony, vízkereszt, Bach-maraton

Viszonylag sokáig tartott a karácsony, mert 26-án jöttem haza anyámtól, a karácsony nekem mindig addig tart, amíg fel nem szállok a vonatra, előfordult ez már 25-én is, 27-én is. 

Ajándék helyett egy mini olajradiátort csempésztem anyám fürdőszobájába, olyan kicsit, hogy - csomagolás nélkül - elfért a bőröndömben, abban vittem le. Anyám sokáig észre sem vette a szerkezetet, pontosabban azt észrevette, hogy nincs olyan hideg a fürdőszobában, csak azt nem, hogy miért. Ez csak akkor derült ki a számára, amikor éppen odabent volt, és pirosan világítva bekapcsolt a termosztát (illetve nem az kapcsolt be, de ez most mindegy). Ez szenteste történt, és teljes volt a siker, jobban bejött, mint tavaly a két köteg préselt fabrikett, szintén bőröndben szállítva. És öcsém is mutatott némi érdeklődést a vargányapor és a parmezán iránt. Nekem pedig lett új termoszom. (Már kettőt elhagytam, valahogy mindig kiesnek a hátizsákom palacktartójából. Bezsebeltem még egy üvegcse gyömbérszirupot is.) 

De a legjobb a sütés volt. Az öcsém sütött, azt nagyon jó nézni: 

 

 

25-én jöttek a gyerekek, anyám a kályhába is begyújtott, másnap vissza Pestre. 
Az utazási viszonyok méltók voltak az ünnephez, ajándéknak fogom fel: csönd, tisztaság, záródó ajtók, kellemes meleg, plusz a Bartók rádióban Saint-Saëns Karácsonyi oratóriuma, ez ünnepi hangulatban tartott, és az estét is jobban vártam, vagyis a koncertet, a 30 éves BFZ születésnapi koncertjét. 

Sokkal hamarabb kellett volna írni erről, még aznap, de legalább másnap, vagy legalább addig, amíg még szólt a fejemben a Nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, és az napokig szólt, mert ez is volt a koncerten, nagyszerűen játszották. Igazi ünnep volt, nemcsak hogy az egykori zenekari tagokkal közösen muzsikáltak többször is (például eljátszották a 30 évvel ezelőtti koncert emlékezetes nyitó darabját, a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt), de velünk, a közönséggel is együtt játszottak. Egy 300 tételes zenei kínálatból választhattunk a műsor második részében. 

  

 A háromszázféle kotta

Ennek a kívánsághangversenynek a végeredménye meglehetősen jó lett (mondjuk, a Concertóból egy tétel nagyon kellett volna - például a Smetana helyett -, de így is szép volt): Smetana, Mozart, Wagner, Csajkovszkij, Dvořák.

A kották érkezéséig pár perces vetítések voltak (többek közt a BFZ és a Parafónia zenekar koncertjéből; a Fischer Iván rendezte Figaróból). A közönség által megszavazott darabokat rögtönözve és remekül játszották, a végén pedig még egy nagy közös zenélés az egykori tagokkal, Beethoven 7. szimfóniájának zárótétele. 

A BFZ nem egy zenekar. Ők meg Fischer Iván varázslók, mint Bach. (Bach-maraton február 2-án!)