Tegulárium 2.

A nagyapám minden reggel 7 körül összecsíptette a kordnadrágja szárát, felült a biciklijére és dolgozni ment, de 2-3 óra múlva hazatekert, hozott hat kiflit és tíz deka vajat. A két unokatestvéremmel kiszaladgáltunk a ház elé a földútra, vártuk, mikor jön. Aztán amikor megérkezett, akkor valamelyikünk mégsem volt éhes. De ő mindig hozott hat kiflit és tíz deka vajat nekünk. A kiflinek 40 fillér volt darabja, a vaj 7-8 forint lehetett, nem is tudom, hogy mennyibe került, csak azt, hogy jó reggeli volt ott a téglagyári csőszházban. Biztosan mindig meg is köszöntem, de ha lehetne, akkor azt most tudnám igazán.

Saint-Saëns, József Attila, aszfalt, sült gesztenye

Kivételesen hegymenetes gyaloglást terveztem mára, kizárólag orvosi okokból. A hegymenetet végül teljesítettem is, de a városban, erdei kirándulás nem volt.

Túlságosan gyorsan telik valahogy a november, és hirtelen elkezdtem „karácsonyikészülődni”. Nem értem én sem, mindenesetre tegnap este vettem egy fényfüzért (ez történik, ha lesz egy erkélye az embernek, akkor máris ilyeneket csinál), de ma mindenképp vissza kellett vinni a Soroksári útra, mert hibás. Úgyhogy a reggeli szokásos gyalogúttal kezdtem. A Kempelen Farkas utcában két huszonéves srác avart gyűjtött, és közben beszélgettek, hát persze, hiszen hallották egymást, lombgereblyével és seprűvel szerelkeztek fel, nem pedig lombfúvóval. Az egyikük épp azt mondta, hogy Saint-Saëns Karácsonyi oratóriumát kell majd kísérnie zongorán, de tovább nem hallottam, mert befordultam az Ormódi utcába. Lombfúvós szörnnyel csak a Galántai utcában találkoztam. (Jegyezzük meg ismét, hogy Kaliforniában a lombfúvó használatát külön szabályozzák, van, ahol be is tiltották, és számos városban korlátozzák a használatot, ahogy Arizonában, New Jersey-ben is. Egyszerűen azért, mert zajos.)

A Kossuth téren egy villamost kihagytam, hogy legalább elsétáljak József Attila és a versmaratonisták felé, de csak keveset időztem. Pedig ilyen komoly dolog, mint ez a versmaraton, nem volt mostanában.. Én ezt olvastam fel most Petterinek:

„Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.”

Régebben – amíg a Lónyayban laktunk – elég sokszor mentünk a Nehru partra, ezért ha arra járok, mindig szemrevételezem. Most például azt láttam a 2-es villamosból, amint három ember kedélyesen hever könyökölve az aszfalton, kb. úgy, ahogy a Hóvirágünnep című Menzel-filmben a falánk kolbászfüstölő hever a szamócásban.A Nehru parton éppen aszfaltozták a járdát, és a munkások a langyosra hűlt aszfalton fekve tízóraiztak.

A füzércsere egész simán ment, bár megpróbálkozott az eladó azzal, hogy de hát kipróbáltuk tegnap, mondtam, hogy most is próbáljuk ki, ugynaúgy, mint tegnap, vagyis felcsévélve, meglátja, hogy nem lehet észrevenni, hogy nem világít minden izzó. Erre szó nélkül hozott egy másikat. Ez most teljesen jó.

Visszafelé az Eötvös téren leszálltam, és mint régen – amíg a Lónyayban stb. -, átkeltem a Lánchídon, majd fel a Várba a hegyoldalban. Megvolt tehát a hegymenet is. (A múltkori normafás durvább volt, mégis jobban esett, mint ez most.) A Moszkva térre gyalog akartam lemenni, de amikor jött egy 16-os, végül is felszálltam rá, és egy pillanatra visszahőköltem, mert egy kicsi, ötven körüli pár álldigált az ajtóban: Különösen a kezük volt kicsi, leginkább pockos, hörcsögös rajzfilmfigurák jutottak eszembe. (Jó, nekem meg közel ülő medveszemem van.) Sült gesztenyét ettek, a férfi a staneclit tartogatta, a nő pedig bontogatta a gesztenyéket, amiket a férfinak adott, tulajdonképpen etette velük a férfit, egyenesen a szájába adogatta őket. Egészen valószínűtlen, de kedves látvány volt.

Életmentes élet

Jó, azt nem állítom, hogy úgy volna, ahogy a Laca mutatja egy kis transzparensen - életmentes élet -, de úgy tűnik, mintha ez megint cél volna, legalábbis ebben az országban. Voltunk végre a Bizottság-kiállításon, aminek az egyik következménye az átmeneti kiborulás volt. Egy ideje így van ez, ha a 80-as évekről van szó (a múltkor a Trabant-koncert után is szplínes lettem, na persze, Ragaszthatatlan szív).

Szóval kicsit felkavart a kiállítás, mert jó volt, jó volt, jó volt, jó volt akkor. Nem akartam ezt leírni, hogy akkor jó volt, hogy akkor volt jó, ha egyszer nem volt az. De reménytelennek sem tűnt. Most meg igen. Úgyhogy csak azt tudom mondani, hogy: Mi ez a mocsár?

Gyors őszi séta

Gondoltam, amíg Petteri hazaér és Kisjackó is megérkezik, addig járok egyet. A Hűvösvölgy–Normafa útvonalat néztem ki (7 km), ehhez otthonról a 61-eshez gyalogoltam, majd a séta után a 21-es Orbán téri megállójától szintén gyalog mentem hazáig (4 km).

Sikerült megint letérnem a kiszemelt útról, így most észak felől érkeztem a Normafához. Az első 3,5 kilométeren még az eredeti terv szerint haladtam délkelet felé és persze felfelé (3,5 kilométeren 235 méteres emelkedés), de aztán a sárga út hirtelen jobbra fordult, én meg úgy döntöttem, hogy az nem lesz jó, mert a János-hegy balra van, úgyhogy balra mentem és a János-hegyi útra jutottam, amiből később Tündérhegyi lett, és egészen kellemes volt, habár aszfaltos, de legalább azon is teszteltem a bakancsot, amit nem győzök ünnepelni.

Nagyon élveztem, hogy a kezdeti emelkedős rész után itt alig felfeledett, de az azért váratlanul ért, hogy amikor kereszteztem a libegőt, az kb. a pálya felénél történt, ami azt jelentette, hogy a Normafához jutáshoz akkor valahol nagyon emelkedni kell majd még. Ezzel szemben nem sokkal később erősen lejtőssé vált az út, na persze azért, mert a Tündérhegyiről is letértem, hogy mégse végig aszfalton menjek. De már visszafordulni nem akartam, ereszkedtem, miközben tudtam, hogy felfelé kéne mennem. Végül elértem egy hármas kereszteződéshez, volt útjelzőtábla is, hál' istennek: Budakeszi út 2 km, Harang-völgy 400 méter, Normafa 1,7 km. Közben telefonált Kisjackó, hogy ő el is indult hozzánk, ezért elgondolkodtam a Harang-völgyön, hogy gyorsabban hazaérjek. Abba az irányba valahol csak a Zugligeti úthoz juthattam volna. El is indultam, de a térdem már az előző lefeledésnél megfájdult, úgyhogy ezt az újabb lejtőt egyszerűen extrémnek minősítettem, és visszafordultam, mentem mégis a Normafához. Végre emelkedtem. De még mennyire. És mennyire kellett volna a bot, amit nem vittem magammal, mondván, ehhez a kényelmes sétához minek. Az utolsó szakasz a szánkópálya volt, legalábbis azt hiszem. Ott mentem föl, pontosabban nem tudom, minek lehetne nevezni azt a mozgást, egy biztos, lassú volt, közben ittam is, fényképeztem is, üldögéltem is. A mai Hűvösvölgy–Normafa útvonalamról készült grafikonon jól látszik, hogy ez az utolsó szakasz úgy kétszáz méteren emelkedett 50 métert.

De a kilátás pazar volt.

Tanácsok:

1. Higgyünk a turistautaknak, és menjünk nyugodtan ellenkező irányba, mint amerre a célunk van.
2. Ha még sem hiszünk, akkor vegyük elő a térképet, és nézzük meg, miért megy az út másfelé, mint vártuk.
3. Ha már van túrabotunk, mindig vigyük magunkkal, különösen, ha hajlamosak vagyunk ismeretlen terepre vetődni.

És a végére hagytam a legfontosabbat, ami a termeszetbarat.hu oldal, tegnap találtam a neten, és nyugodtan kijelenthetem: fenomenális. Itt minden van, térkép, útvonaltervező, túraismertető, statisztikagyártó (lásd grafikon). Nagyszerű valami, és a legszebb, hogy sok-sok természetjáró önkéntes munkájának köszönhetően ilyen.

Sárga út

Sárga vasút

Avarlelőhely

Sárga Tündérhegyi út

Szánkópálya

Szánkópálya kilátással

Nem jégtánc, nem balett

A Budapesti Fesztiválzenekar mindent meg tud hallgattatni velem. Ez azért jó, mert a masszív zenei előítéleteim szépen lassan csökkennek egy-egy olyan koncertnek köszönhetően, amilyen a tegnapi is volt a MűPában, Bartók-, Schubert- és Csajkovszkij-művekkel. Egy ilyen összeállításra azt mondom, hogy jó, valahogy kibírom azt a Csajkovszkijt.

És valóban kibírtam. A Rómeó és Júlia nyitányfantázia elég hatásos zene, amolyan programzene a végzetes szerelem témára, dallamos is, drámai is, a BFZ-nek meg jól áll ez a drámaiság meg a tuttik. (Egyik kedvenc előadásom egy Jupiter, ami a Zeneakadémián volt.) (De szegény Csajkovszkij. Valahogy nehezemre esik, hogy magamtól meghallgassak bármit is, tán az egykori szovjet műkorcsolyakűrök meg a karácsonyi jégbalett-közvetítések miatt, és persze ez butaság. De tegnap ez a darab tetszett a Fesztiválzenekarral.) (Visszafelé haladok akkor most már.)
Schubert 5. szimfónia, ez kicsit megtréfálja az embert, mert amikor már kezdi jól érezni magát az első tétel mozartosságában, egyszer csak jön egy kicsit unalmas második tétel. Nekem erre külön koncentrálni kellett, de ezt hamar feladtam, és inkább csak a harmadik tételt vártam, ami - a negyedikkel együtt - nagyon jó. (Kis ízelítőként itt hallható a 3. tétel, igaz, nem a BFZ-vel, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.)
A Bartók III. zongoraverseny még a szünet előtt volt. Az ilyen daraboknál gyakori, hogy az ember belül hall egy másik előadást korábbról, de Várjon Dénes és a BFZ "ki tudta kapcsolni" ezt a másikat, ami szerintem komoly dolog.

A koncert előtt levetítettek egy videóüzenetet. Fischer Iván némi iróniával azt tanácsolja, hogy a köhögéssel várjon az ember a hangosabb részekig, ha pedig cukorkát bontana valaki, akkor azt ne lassan, óvatoskodva csinálja, hanem minél gyorsabban. Hát ez elég kényes kérdés, mert egyfelől van az a közhelyes dolog, hogy ne vegyük észre mások figyelmetlenségét, illetlenségét, mert ezzel mi is illetlenkedünk (most én is elkövettem ezt), másrészt viszont ma már tényleg tartani lehet attól, hogy valaki egyszer csak pattogatottkukoricázni kezd (színházban már láttam és főként hallottam ilyet, az Örkényben történt). Szóval, igen, szívemből szólt a mester, viszont talán mégis feleslegesen.
Egyébként a koncertre épp csak odaértem, merthogy a fene se tudta, hogy a 2-es villamos csak a Boráros térig jár, ott pótlóbuszra kellett szállni. De otthon aztán ott várt a BFZ e-mailje minket, amelyben erre a kényelmetlenségre felhívják a közönség figyelmét.

Na, ezért is szeretem a BFZ-t, nem csak azért, mert kiváló zenekar.

(A fényképnek persze a koncerthez semmi köze sincs, csupán az említett 35-40 évvel ezelőtti és unásig hallott dolgok miatt került be.)

Carpe diem

Egy délutáni békéscsabai vonaton kezdtem meg a négynapos hétvégét pénteken. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, pedig a kolbászfesztiválról el is feledkeztem (kiderült, hogy a kolbásztöltést nézni szerető emberek fél áron utazhattak). Szóval a vonat tele volt.

Bojszi Szegedről tartott hazafelé, így az állomáson találkoztunk, hogy megbeszéljük a már hagyományos otthoni programunkat, a szombat délelőtti városi sétát. Anyámnál aludtam, szombaton reggel ő csinált nekem reggelit. Legalább 5 éve nem ettem bundás kenyeret, régebben nem tűnt ilyen finomnak.

Reggeli után piac. Ott sem voltam legalább öt éve, kár, hogy már nincsenek gombaárusok (vagy valahol nagyon máshol vannak). Végre sikerült 150 forintért krizantémokat venni, anyám haza is ment, én pedig találkoztam Bojszival a városban. 13 fok volt a szökőkútnál, amikor leültünk beszélgetni (leveles tésztában sült virslit enni, borozni), és 18 fok volt, amikor elindultunk haza (kb. 4 km, úgyhogy ezen a hétvégén minden csabai bóklászással együtt is legfeljebb 6-7 km-t gyalogoltam, ami kevéske).

Ebéd, anekdotázás meg aggályoskodás (anyám szerint ne járjak természetet egyedül, mert mi van, ha történik valami – hát akkor telefonálok, na). Közben befutott Kisjackó is, úgyhogy vele kicsit beszélgettünk GPS-ekről. is. Aztán a kölkök mentek a dolgukra, én pedig kilenckor már aludtam.

Vasárnap csokrokat kötöttünk, kilencet. Délelőtt indultunk a temetőbe. Régebben délután mentünk, és csak egy-két öregebb nénivel találkoztunk, akik biciklivel jöttek. Most szinte tömeg volt, meg valami pörgés - megállás helyett. Pedig temetőbe menni jó különben, Békéscsabán többek között azért is jó oda menni, amiért a piacra: ott még hallani tótul beszélgető öregeket. Alig értek belőle valamit, de nagyon szeretem hallgatni. Pedig emlékszem, gyerekkoromban még inkább zavart, ha a nagyanyám megállt valakivel beszélgetni, és szinte mindig tótul.

Anyám már senkivel sem beszél tótul, akikkel lehetne, mind meghaltak. Három temetőben is voltunk.

(A fotó a netről van, az Árpád sor látható rajta.)