Hozomány

Jácint, pampuska, sztolicska

Még a mankós időkben jutott eszembe az egyik sztolicska*, merthogy a fürdőszobában nem mindig mankóztam, hanem a mosógépbe, radiátorba kapaszkodva „krojcoltam”, vagyis váltakozva toltam oldalra a jobb sarkamat, illetve a jobb lábfejemet, és így oldalaztam a mosdókagylótól a szennyestartóig, hogy arra ülve fésülködhessem. Aztán tegnap megint eszembe jutott az a régi történet, de most azért, mert Petteri megvette az idei első jácintot. Lila. A lila jácint a legillatosabb.
A rózsaszín pedig – na de ehhez jöjjön inkább a mese!

Sapka nélkül szöktem ki. Leguggoltam, hogy a nagyanyám a konyhaablakból ne lásson meg, és a verandán törpejárásban orozkodtam odáig, ahol a kő már csigamintás volt. Onnan próbáltam elérni egy-egy jácintot, csakhogy a virágágyás és a veranda között keskeny földsáv húzodott, ezért nem mindig értem el a virágokat. Olyankor óvatosan előbbre csúsztattam a lábamat a kövön, és amikor a talpam már félig a levegőben volt, újra megpróbáltam elérni a szirmokat. Amennyit csak elértem, letéptem és megettem. Ha elfogytak a szirmok, akkor a sarkamat jobbra-balra forgatva oldalaztam tovább. Arra figyeltem, hogy előre ne essem, ezért sosem vettem észre a nagyanyámat a hátam mögött. Ma is találgatom néha, vajon meddig állhatott és nézte, mit művelek, mire felkiáltott: „Te megint megetted a jácintokat!” – és a karomat megragadva már húzott is maga után, közben olyanokat mondott, hogy inkább pampuskát kéne ennem, mit képzelek én, hogy sapka sincs rajtam, és milyen lett így a kert – hiába mondtam neki, hogy én csak a rózsaszín jácintokat ettem meg, mert azok a legédesebbek, nem érdekelte. Bent aztán kötényt kötött, és sütött nekem pampuskát. Aztán nézte, hogyan fogynak a tányéromból, mint a jácintok a kertből.

*tót szavas töredékek, gyerekkori emlékek

Lánchíd

Nem én voltam, esküszöm.

Történelmileg így alakul

"Megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő 15-20 évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza - és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli."

Kádár - ki tudja, hol tartózkodó - koponyája szélesen vigyorog.

Rehab 2.

Hétfőn megdicsért a gyógytornász, tegnap nem dicsért meg. Viszont tegnap sétáltam két és fél hónap után először. Elmentünk tulipánt venni Petterivel, és mintegy 200 métert gyalogoltam ezért. Utána a bokám kissé bekékült. Ja, és két darab mankó helyett egy darab járóbotot használok, már a múlt hét óta.

(Ez a bot különben nem valami szép. A fogantyúja fekete, a teste sötétkék, a bot végén a gumi pedig világosszürke, de ezt már alkoholos filccel bekékítettem, holnap pedig jön Bojszi, és folytatjuk a dekorálást, kamatoztatjuk az ő biciklidíszítési tapasztalatait.)

Egyéb adatok:
A vádlik kerülete: bal: 36, jobb 38 cm (múlt héten 34:38)
A bokák kerülete: bal: 26, jobb 25 cm (múlt héten 26:25)

Román-magyar két jó barát

Az az idill, az az irracionálisnak tűnő boldogság, ami a mélynél is mélyebb szegénységben élő szilágysági romákról készült gyönyörű filmetűd minden kockájából kiragyog, kap egy vajszínű árnyalatot egy mai újsághírtől. (Az ott levő, másik cikkhez tartozó fotót kéretik nem figyelembe venni.)
Persze nem a szerencsétlen cigányok azok, akiket minősít ez az eset – csak éppen végtelenül szomorú.

Erőltetett menet

Sznobságunk legékesebb bizonyítéka a blogleírás ott fent a vadalmacsutka alatt, de ha már szerepel abban a Radnóti notesze mint az egyik tétel, akkor talán ide illik az, ami ma eszembe jutott a Népszabadságban olvasott újabb Szakály Sándor-opusz nyomán.
Évtizedek óta folyik az egyre kevésbé eldönthető vita Radnóti halálának körülményeiről – ez pár hónapja új lendületet kapott az ÉS-ben, és kapcsolódott ehhez a 45 utáni népbírósági ítélkezésekről szóló, mind hevesebbé váló purparlé meg a háborús bűnösök 298-as és 301-es parcellabeli díszsírhelyén kiakadó Csapody Tamás kezdeményezte mozgalom. Ahogy az nálunk szokás, e kérdésben is a hozzászólók világnézete határozza meg elsősorban az álláspontjukat – közben persze mindenki a tárgyilagos, részrehajlás nélküli történészi megközelítését bizonygatja.
Így tesz a mai cikkben Szakály is, de ha valaki netán úgy olvasná az írását, hogy a tárgyról semmiféle előzetes ismerete nincs, akkor kb. azt a tanulságot szűrhetné le, hogy: 1. A népbíróság merő bosszúból ítélt halálra - többnyire ártatlan - embereket; 2. Erősen kétséges, hogy például a Radnóti megölésével vádolt magyar katonák egyáltalán jártak-e Abda táján akkoriban; és 3. Tulajdonképpen az sincs bebizonyítva, hogy bárki is kivégezte volna Radnótit.
Szóval lehet, hogy aggkori végelgyengülésben hunyt el a költő – merthogy annyi azért mégiscsak biztosnak látszik, hogy valahogy meghalt, hiszen a holtteste exhumálásakor találták meg azt a bizonyos noteszt.

India

Ez pedig Gandhi szandálja.

Európa

Varga Miklós sapkája

Graffiti

"Én úgy szeretek élni, de úgy szeretnék meghalni is, érted te ezt?" - kérdezte Polcz Alaine Ablonczy Annától, aki 2001-től egészen a haláláig a legfőbb segítője és egyben társalkodónője volt (aztán pedig a szerelemről szóló, Befejezhetetlen című könyvében a társszerzőjévé is vált).

A Miért éppen Polcz Alaine? interjúalanyai mind azt a képet erősítik P. A.-ról, aminek a legszemléletesebb, legszebb megnyilvánulása ez a Lövölde téri graffiti volt 2007 szeptemberében, pár nappal Polcz Alaine halála után:

McRaj

London, Regent Street

Mák

Nem értek hozzá, de el tudom képzelni, hogy lehet olyan ok, ami miatt azonnal tudni kell gipszet levenni.

(Múltkor még volt olyan miniflex, mint a képen - micsoda mázlim volt.)

Evolúció

Róma, Pantheon, a. D. 125

Budapest, Teve-ház, a. D. 2002

Sok a szöveg

Rehab 1.

Egy hete volt utoljára kórház (újabb varratszedés), nagyon lassan telt az idő, nem volt annyira érdekes a műsor, mint a múltkor. Az orvos délután bukkant fel először, viszont most elsőként én mehettem be, így végül mégis egész normális időben végeztünk. És végre egy darabig nyugodtan lehet gyógyulni, március közepén kell csak visszamenni.

Most tehát meg kell tanulni járni. A héten kétszer már volt is itt a gyógytornász. Először is tisztáztuk, hogy nem elírás a traumatológus által javasolt 2x14 alkalom, ez tehát heti két tornát jelent, 14 héten át. És igen, igaz az is, amit a neten olvastam össze, hogy általában három hónap, mire annyira képes járni az ember, hogy dolgozhat, persze esete válogatja, de a bokatörés macerás, főként, ha annyi helyen sikerül eltörni, mint nekem sikerült. Mindenesetre nagy lendülettel csinálom a gyakrolatokat, de a gyógytornász szerint nemcsak felesleges, hanem kifejezetten kerülendő a gyorsaság.

A fekvő- és ülőgyakorlatokat rendesen meg tudom csinálni, mármint a mozdulatot jól próbálom elvégezni, épp csak a boka nem engedelmeskedik, tényleg olyan, mintha makacskodna, de az is lehet, hogy csak túlságosan hat rám Oliver Sacksnak Fél lábbal a földön című könyve. Most kaptam, a szerző arról az élményéről ír, hogy a bal lába nem az ő lába... Na ez bonyolult, nem is megyek bele, de az biztos, hogy egy csomó dologra ráismertem olvasás közben. Nagyon pontosan írja le például azt a lelkiállapotot, amikor az ember kezdi felfogni, hogy mi történt: "Első gondolatom az volt: baleset történt, és egy ismerősöm súlyosan megsérült. Aztán ráébredtem, hogy az áldozat én vagyok, ám ezt olyasféle érzés kísérte, hogy igazából nem is történt semmi komoly dolog. Hogy ezt bebizonyítsam, talpra álltam, vagy legalábbis megpróbáltam felállni, de visszarogytam, mert a bal lában teljesen erőtlenül lifegett, és úgy berogyott alattam, mint egy szál spagetti."

Hihetetlen, pont így volt. Mondjuk, a spagetti most is igaz, annyiban, hogy annyira vékony, mint a spagetti. De már "átépülőben" van a csont, tehát lehet teljesen terhelni, amihez már csak mozgatni kell tudni, illetve vissza kell szerezni az izmokat.

Térjünk is vissza a tornához.

Az álló- és járkálógyakorlatokat nem érzem, nem tudom, hogyan kéne csinálni. A bal lábamat térdben nem hajlítom be, ha ugyanis térdben behajlítjuk a lábunkat, akkor bokában is kéne, és ugyanekkor felemelkedik a sarok is, közben már emeljük és lendítjük is előre a lábat, úgy, hogy a sarkunk ér le előbb és már gördülünk is a talpunkra, eközben már a másik láb hajlik térdben, emelkedik a sarok, és mindjárt lendül is láb, hogy előre tegyük stb. stb. Mivel én ezt a sarokemelést, majd sarokról talpra való gördülést nem tudom megcsinálni, nyújtott lábbal járok. Tegnap meg kellett próbálnom ezt abbahagyni. Egyáltalán nem sikerült, mert ha behajlítottam, mindjárt fel is emeltem és lógattam, ekkor pedig csak a normál, egylábas mankózás következhetett volna, tehát az instrukció az volt, hogy nem emelhetem föl a talpamat, csak a sarkamat. Ekkor azonban a térdhajlítással egyidejűleg a csípőmet is lejjebb toltam, és így nem csak a talpamat, de a sarkamat sem kellett felemelni. A gyógytornász ezen elég sokáig nevetett, én pedig közben megtettem pár hosszt ezzel a hullámzó mozgással a szobában, de végül úgy éreztem, hogy ez így jó lesz. Majd idővel ezt a csípőból való rogyasztást abba fogom hagyni, és akkor az már rendes járás lesz. Meg is kérdeztem, hogy ugye már jobban csinálom. Azt mondta, rosszul csinálom, de ne aggódjak, majd csinálunk rávezető gyakorlatokat. Ez tetszett, ez a nyíltság. És valljuk be, a mozgás, amit előadtam, tényleg inkább hasonlíthatott valami kultikus célú lejtésre vagy valami balkáni tánc előképére, mint járásra.

Aztán délután egyedül otthon gyakoroltam. És igaza volt a gyógytornásznak: végtelenül lassan - tájcsisan lassan - megpróbáltam ezt a sarokemelős, talpon gördülős dolgot, és ez az óvatosság elég volt ahhoz, hogy legalább egyszer sikerüljön, és utána többször is. De folyamatosan koncentrálnom kell, hogy ne kezdjek el ismét botozni a lábammal, még egyáltalán nem magától értetődő ez a mozgás. Este persze megleptem vele Petterit, mondtam, figyeljen csak, és mankóval ugyan, meg baromi lassan, rövidkéket lépve és alig mozgatva a bokát, de egészen járásszerűen jártam. Aztán másnap a gyógytornásznak is megmutattam, ő nem volt annyira meghatva, de neki azt nem is kell, viszont szerinte is biztató.

Szuperpozíció

A blogleírásban szerepel egy híres macska, a Schrödingeré. Ez a macska arról híres, hogy vagy él, vagy nem él, mármint persze nem él, hiszen csak elgondolta Schrödinger a dolgot, egy meglehetősen izgalmas probléma kapcsán, ami "csupán" abból adódik, hogy nem lehet biztosan tudni, egy részecske milyen állapotban és hol van éppen.

Nagyon sok híres macska van, nekem persze csak nem létező híresek jutnak eszembe, mint mondjuk még Behemót.

Azért vannak hús-vér macskák is, pl. Towser, aki nagy egerész volt, 24 évig élt, ez alatt az idő alatt állítólag 28 ezer egeret fogott egy skót szeszfőzdében, szobrot is kapott.

De ez semmi ahhoz képest, amiről a Wang folyó versei legfrissebb bejegyzésében lehet olvasni. Az tényleg állati:
"Tomszkban az első napon 238 macskát soroztak be hat hónapostól ötéves korig Leningrád megsegítésére." Az egészet el kell olvasni.