2014-05-05

Móricztalan




Egy hónapja tart a felújítás. A generálkivitelezők móricztalanok. Generálkivitelezőn nem egy széles építési tevékenységi spektrummal bíró vállalkozást értek, hanem egy attitűdöt: gyorsanszétverünkmindentésattólkezdvemidiktálunk, röviden a gátlástalanságot, az arroganciát, a pökhendiséget értem generálkivitelezőn. Így egy hónap után legalábbis. És a mai beszólások után  („ingyen csináljam?” - amit már kifizettünk, arra vonatkozott a kérdés; „miért ideges, valami egészségi problémája van?” stb.)  – már csak egyetlen dologra vágyom: menjenek már el. Nem érdekel, milyen lesz, nem érdekel semmi, csak menjenek már onnan.
„Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.
- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.
És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.
Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...
- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...
És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!
- Édes kisfiam...
- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.”
Free counter and web stats