Pannónia Gyógyintézet-napló

5. Gipszlevétel

Levették a gyönyörű sárga gipszet ma. Most egy órával tovább kellett várni - négy órát -, mint a múltkor, viszont az utazás most is "csak" két óra volt.
A gipszlevétel izgalmas: miniflexszel vágják át az anyagot, közben rezeg az egész, amitől zsibog a láb. A gipszes csóka közben poénkodott, hogy nem szokták ám szeretni az orvosok, ha ő vesz le gipszet. Persze komolyan veszem, azt hittem, tényleg valamiért nem szeretik ezt a dokik. De aztán mondta, hogy ne aggódjak, nem fogja összekaszabolni a lábamat. Valóban nem is tette, de ettől még hihetetlenül csúnya: a vádlim vékony, a bokám viszont vastag, dagadt, és olyan, mintha emberi bőr helyett pergamen borítaná. Ezenkívül még mindig narancssárga a fertőtlenítőtől, és még mindig kék-zöld-lila. (Most persze megint ott tartok, hogy azon sopánkodom: hogy a francba történhetett ez a hülyeség?!)

A gipszelőből átmankózom a röntgenbe, Petteri előrement, szerencsére, mert épp kinézett a röntgenes, úgyhogy ott mindjárt be is mehettem. A röntgenezés után már csak az orvosra kell várni.
Ez eleinte egész jól megy, mapetsózunk: hoztak egy hajléktalan nénit, eltört a sétabotja, valószínűleg azért esett el, a törött botot nem akarja odaadni a beteghordónak, a röntgenasszisztens viszont nem akarja bottal beengendi, végül odaadja a néni a botot. Jött néhány manáger kinézetű beteg, ők - hogy, hogy nem - mind kurva gyorsan végeznek. Egy nénitől megtudtam, hogy 130 ezer forintért megváltotta a sírhelyet (vagy urnahelyet, a fene tudja), "na de" - mondta - 100 évre" - hát, ez tök jó.
Aztán Petteri egyszer csak megjegyzi, hogy én minden sántító embernek hosszan tanulmányozom a stílusát, hát igen, tényleg elfeledkezem magamról és bámulom a sántákat, közben azon gondolkodom, hogy nálam ez nem lesz olyan ciki, eleve kacska a jobb lábam, tehát már amúgy is vicces a járásom. De azért a macsó csávó, amint egyenes jobb térddel szinte rohan, az azért nálam mókásabban fest, na.

A betegszállítók külön kis világ. Hárman állnak a lift előtt, egy nagyon sovány, egy köpcös és egy kifejezetten ősasszony alkatú, beszélgetnek, amikor megérkezik a negyedik is, hidrogénezett hajú kigyúrt fickó. Már négyen beszélgetnének, amikor belerecsegnek a mikrofonba az ambulancián, hogy "betegszállítás", erre szétszélednek. De nem csak beteget szállítanak: ők hozzák az ebédet is, és mindenféle kiskocsikat húznak, azokon nagy csatos fémdobozok, olykor pedig papírdobozokkal telepakolt hordágyakat is tologatnak, kedélyesek, ők a legempatikusabbak, habár egyikük egy papírdobozzal teli hordágyat tolva azt énekelgeti: "Fürge rókalábak" - Petteri nevet, aztán lassan felfogom, és én is röhögök, de hozzátenném azért, hogy: "Az, bazzeg!"

A doki jött, látott egy beteget, majd visszament a műtőbe. Ekkor már fél kettő volt, és kicsit behisztiztem: nem akarok a kórházban pisilni, hideg van, és különben is három órája várunk már, mi a francnak megy vissza, hiszen csak öt perc az egész, amíg velem végez, a műtőből viszont egy óránál előbb biztos nem kerül elő. (De azért ennyi idő múlva tényleg újra és újra megjelenik az ambulancián, ahol megnéz egy-két beteget, majd vissza a műtőbe, hát, igazából nemigen érteni, hogyan győzi.) Jó, játsszunk szókitalálóst. Eozin, ezt kellett kitalálnom, kitaláltam. Petteri meg a kámeát találja ki villámgyorsan.
Fél három után végre behívnak. Tényleg öt perc, amíg az orvos megnézi a röntgent, a lábamat, és elmondja, hogy kenegessem szorgosan a bőrt, akkor kedden rendben is lesz, és kiveszi az állítócsavart, most már tudom, hogy így hívják azt a valamit, ami miatt nem szabad terhelni a lábat. A többi cucc marad.
Majd a nyáron.