Télen

Azt hittem, rosszul hallottam a tévében, hogy Svédországban mínusz 38 fok is volt ma hajnalban. De nem, tényleg annyi volt. Nincs áram, nincs fűtés, nincs közlekedés. Mesélős idő, na persze, ha lenne kedvük mesélni, bár ki tudja.
Na de itt nincs ilyen hideg, úgyhogy mesélek a hófehérre kikészített, kívül prémes, pompongombos, göndörös, puha ujjvégű bundámról, amiben sokszor játszottam jegesmedvést. Elképzeltem, hogy kicsi jegesmedve vagyok, és a szobában néha négykézláb járkáltam ebben a bundában, a konyhában pedig két lábon. A jegesmedvék tudnak két lábon járni, azt ugyan nem tudtam, hogy az egészen kicsi bocsok, amilyen én is voltam, azok még nem. Pedig ezt tudnom kellett volna, akkor nem történt volna baj a konyhában, mert akkor ott is csak négykézláb játszottam volna, és nem rakosgattam volna a jégvirágokat, jégmálnákat, jégmézet, vagyis nem rakosgattam volna a bögréket, csuprokat, vastag pálinkáspoharakat egy nagy fonott tálcán, a sparhelt tetején és a vizespoharakat egy pöttyös zománcos tálcán a konyhaszekrény szélén.
Így viszont rakosgattam, és annyira szerettem a rakosgatást, annyira szerettem néhány bögrét és poharat, hogy amikor nem volt elég idő jegesmedve-vendégséget, jegesmedve-óvodát játszani, amikor sietni kellett valahová és én már a bundában vártam anyámékat, akkor is gyorsan rakosgattam kicsit. Mint azon a reggelen is, amikor a göndörös, prémes bundás kezemet végighúztam a konyhaszekrény szélén jégreggelit keresve. Csakhogy a göndörös prém beakadt a tálca szélébe, és az lezuhant. Hullottak, törtek a poharak, pattogtak a szilánkok, mint az igazi jégkristályok. Szép volt, csak veszélyes.


És ha üveg, akkor egy szép római darab.

És ha jegesmedve, akkor Knut.