A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire.
Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre,
mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a
létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul
birtokolhat és igényelhet mindent.
A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire,
amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van
„joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével
ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy
kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse
önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.
(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)
(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)
