Oszlop

A költözéskor sem került elő Epiktétosz kézikönyvecskéje. De nem ezért nem sikerült megint a nyugalom meg a lazaság.

A cél volt rossz. Először azt hittem, hogy csak a paramétereket adtam meg rosszul, vagyis hogy figyelmen kívül hagytam: többnapos a karácsony, én pedig csak egy napot írtam le belőle, nem az egészet (+/- 3-4 nap). Persze, ez is fontos lett volna, de kevés, mert legfeljebb a témázás kerülhető el így. Én azonban egy állapotot szeretnék, azt a belső valamit, hogy bármi történik is, azt képes legyek egyszerűen csak szemlélni, persze úgy, hogy ne váljak közben közönyössé.

Ez nagyon nehéz, vagy az önuralmát veszti el az ember, vagy az érzékenységét.

Mindenesetre az talán mégis igaz, hogy ehhez a célhoz az kell, hogy amit a korábbi évek karácsonyi tapasztalatairól kimondtam és amiről meg is győztem magam, az helyes. Tehát az, hogy amik zavartak, azok lényegtelenek, nem fontosak, nem lehetnek fontosak. És ez alapján magát a 24-ét szépen abszolváltam is.

Hasznosítsuk tehát a tapasztalatokat tovább, az ember legyen szabad.

Tegulárium 2.

A nagyapám minden reggel 7 körül összecsíptette a kordnadrágja szárát, felült a biciklijére és dolgozni ment, de 2-3 óra múlva hazatekert, hozott hat kiflit és tíz deka vajat. A két unokatestvéremmel kiszaladgáltunk a ház elé a földútra, vártuk, mikor jön. Aztán amikor megérkezett, akkor valamelyikünk mégsem volt éhes. De ő mindig hozott hat kiflit és tíz deka vajat nekünk. A kiflinek 40 fillér volt darabja, a vaj 7-8 forint lehetett, nem is tudom, hogy mennyibe került, csak azt, hogy jó reggeli volt ott a téglagyári csőszházban. Biztosan mindig meg is köszöntem, de ha lehetne, akkor azt most tudnám igazán.

Saint-Saëns, József Attila, aszfalt, sült gesztenye

Kivételesen hegymenetes gyaloglást terveztem mára, kizárólag orvosi okokból. A hegymenetet végül teljesítettem is, de a városban, erdei kirándulás nem volt.

Túlságosan gyorsan telik valahogy a november, és hirtelen elkezdtem „karácsonyikészülődni”. Nem értem én sem, mindenesetre tegnap este vettem egy fényfüzért (ez történik, ha lesz egy erkélye az embernek, akkor máris ilyeneket csinál), de ma mindenképp vissza kellett vinni a Soroksári útra, mert hibás. Úgyhogy a reggeli szokásos gyalogúttal kezdtem. A Kempelen Farkas utcában két huszonéves srác avart gyűjtött, és közben beszélgettek, hát persze, hiszen hallották egymást, lombgereblyével és seprűvel szerelkeztek fel, nem pedig lombfúvóval. Az egyikük épp azt mondta, hogy Saint-Saëns Karácsonyi oratóriumát kell majd kísérnie zongorán, de tovább nem hallottam, mert befordultam az Ormódi utcába. Lombfúvós szörnnyel csak a Galántai utcában találkoztam. (Jegyezzük meg ismét, hogy Kaliforniában a lombfúvó használatát külön szabályozzák, van, ahol be is tiltották, és számos városban korlátozzák a használatot, ahogy Arizonában, New Jersey-ben is. Egyszerűen azért, mert zajos.)

A Kossuth téren egy villamost kihagytam, hogy legalább elsétáljak József Attila és a versmaratonisták felé, de csak keveset időztem. Pedig ilyen komoly dolog, mint ez a versmaraton, nem volt mostanában.. Én ezt olvastam fel most Petterinek:

„Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal,
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.”

Régebben – amíg a Lónyayban laktunk – elég sokszor mentünk a Nehru partra, ezért ha arra járok, mindig szemrevételezem. Most például azt láttam a 2-es villamosból, amint három ember kedélyesen hever könyökölve az aszfalton, kb. úgy, ahogy a Hóvirágünnep című Menzel-filmben a falánk kolbászfüstölő hever a szamócásban.A Nehru parton éppen aszfaltozták a járdát, és a munkások a langyosra hűlt aszfalton fekve tízóraiztak.

A füzércsere egész simán ment, bár megpróbálkozott az eladó azzal, hogy de hát kipróbáltuk tegnap, mondtam, hogy most is próbáljuk ki, ugynaúgy, mint tegnap, vagyis felcsévélve, meglátja, hogy nem lehet észrevenni, hogy nem világít minden izzó. Erre szó nélkül hozott egy másikat. Ez most teljesen jó.

Visszafelé az Eötvös téren leszálltam, és mint régen – amíg a Lónyayban stb. -, átkeltem a Lánchídon, majd fel a Várba a hegyoldalban. Megvolt tehát a hegymenet is. (A múltkori normafás durvább volt, mégis jobban esett, mint ez most.) A Moszkva térre gyalog akartam lemenni, de amikor jött egy 16-os, végül is felszálltam rá, és egy pillanatra visszahőköltem, mert egy kicsi, ötven körüli pár álldigált az ajtóban: Különösen a kezük volt kicsi, leginkább pockos, hörcsögös rajzfilmfigurák jutottak eszembe. (Jó, nekem meg közel ülő medveszemem van.) Sült gesztenyét ettek, a férfi a staneclit tartogatta, a nő pedig bontogatta a gesztenyéket, amiket a férfinak adott, tulajdonképpen etette velük a férfit, egyenesen a szájába adogatta őket. Egészen valószínűtlen, de kedves látvány volt.

Életmentes élet

Jó, azt nem állítom, hogy úgy volna, ahogy a Laca mutatja egy kis transzparensen - életmentes élet -, de úgy tűnik, mintha ez megint cél volna, legalábbis ebben az országban. Voltunk végre a Bizottság-kiállításon, aminek az egyik következménye az átmeneti kiborulás volt. Egy ideje így van ez, ha a 80-as évekről van szó (a múltkor a Trabant-koncert után is szplínes lettem, na persze, Ragaszthatatlan szív).

Szóval kicsit felkavart a kiállítás, mert jó volt, jó volt, jó volt, jó volt akkor. Nem akartam ezt leírni, hogy akkor jó volt, hogy akkor volt jó, ha egyszer nem volt az. De reménytelennek sem tűnt. Most meg igen. Úgyhogy csak azt tudom mondani, hogy: Mi ez a mocsár?

Gyors őszi séta

Gondoltam, amíg Petteri hazaér és Kisjackó is megérkezik, addig járok egyet. A Hűvösvölgy–Normafa útvonalat néztem ki (7 km), ehhez otthonról a 61-eshez gyalogoltam, majd a séta után a 21-es Orbán téri megállójától szintén gyalog mentem hazáig (4 km).

Sikerült megint letérnem a kiszemelt útról, így most észak felől érkeztem a Normafához. Az első 3,5 kilométeren még az eredeti terv szerint haladtam délkelet felé és persze felfelé (3,5 kilométeren 235 méteres emelkedés), de aztán a sárga út hirtelen jobbra fordult, én meg úgy döntöttem, hogy az nem lesz jó, mert a János-hegy balra van, úgyhogy balra mentem és a János-hegyi útra jutottam, amiből később Tündérhegyi lett, és egészen kellemes volt, habár aszfaltos, de legalább azon is teszteltem a bakancsot, amit nem győzök ünnepelni.

Nagyon élveztem, hogy a kezdeti emelkedős rész után itt alig felfeledett, de az azért váratlanul ért, hogy amikor kereszteztem a libegőt, az kb. a pálya felénél történt, ami azt jelentette, hogy a Normafához jutáshoz akkor valahol nagyon emelkedni kell majd még. Ezzel szemben nem sokkal később erősen lejtőssé vált az út, na persze azért, mert a Tündérhegyiről is letértem, hogy mégse végig aszfalton menjek. De már visszafordulni nem akartam, ereszkedtem, miközben tudtam, hogy felfelé kéne mennem. Végül elértem egy hármas kereszteződéshez, volt útjelzőtábla is, hál' istennek: Budakeszi út 2 km, Harang-völgy 400 méter, Normafa 1,7 km. Közben telefonált Kisjackó, hogy ő el is indult hozzánk, ezért elgondolkodtam a Harang-völgyön, hogy gyorsabban hazaérjek. Abba az irányba valahol csak a Zugligeti úthoz juthattam volna. El is indultam, de a térdem már az előző lefeledésnél megfájdult, úgyhogy ezt az újabb lejtőt egyszerűen extrémnek minősítettem, és visszafordultam, mentem mégis a Normafához. Végre emelkedtem. De még mennyire. És mennyire kellett volna a bot, amit nem vittem magammal, mondván, ehhez a kényelmes sétához minek. Az utolsó szakasz a szánkópálya volt, legalábbis azt hiszem. Ott mentem föl, pontosabban nem tudom, minek lehetne nevezni azt a mozgást, egy biztos, lassú volt, közben ittam is, fényképeztem is, üldögéltem is. A mai Hűvösvölgy–Normafa útvonalamról készült grafikonon jól látszik, hogy ez az utolsó szakasz úgy kétszáz méteren emelkedett 50 métert.

De a kilátás pazar volt.

Tanácsok:

1. Higgyünk a turistautaknak, és menjünk nyugodtan ellenkező irányba, mint amerre a célunk van.
2. Ha még sem hiszünk, akkor vegyük elő a térképet, és nézzük meg, miért megy az út másfelé, mint vártuk.
3. Ha már van túrabotunk, mindig vigyük magunkkal, különösen, ha hajlamosak vagyunk ismeretlen terepre vetődni.

És a végére hagytam a legfontosabbat, ami a termeszetbarat.hu oldal, tegnap találtam a neten, és nyugodtan kijelenthetem: fenomenális. Itt minden van, térkép, útvonaltervező, túraismertető, statisztikagyártó (lásd grafikon). Nagyszerű valami, és a legszebb, hogy sok-sok természetjáró önkéntes munkájának köszönhetően ilyen.

Sárga út

Sárga vasút

Avarlelőhely

Sárga Tündérhegyi út

Szánkópálya

Szánkópálya kilátással

Nem jégtánc, nem balett

A Budapesti Fesztiválzenekar mindent meg tud hallgattatni velem. Ez azért jó, mert a masszív zenei előítéleteim szépen lassan csökkennek egy-egy olyan koncertnek köszönhetően, amilyen a tegnapi is volt a MűPában, Bartók-, Schubert- és Csajkovszkij-művekkel. Egy ilyen összeállításra azt mondom, hogy jó, valahogy kibírom azt a Csajkovszkijt.

És valóban kibírtam. A Rómeó és Júlia nyitányfantázia elég hatásos zene, amolyan programzene a végzetes szerelem témára, dallamos is, drámai is, a BFZ-nek meg jól áll ez a drámaiság meg a tuttik. (Egyik kedvenc előadásom egy Jupiter, ami a Zeneakadémián volt.) (De szegény Csajkovszkij. Valahogy nehezemre esik, hogy magamtól meghallgassak bármit is, tán az egykori szovjet műkorcsolyakűrök meg a karácsonyi jégbalett-közvetítések miatt, és persze ez butaság. De tegnap ez a darab tetszett a Fesztiválzenekarral.) (Visszafelé haladok akkor most már.)
Schubert 5. szimfónia, ez kicsit megtréfálja az embert, mert amikor már kezdi jól érezni magát az első tétel mozartosságában, egyszer csak jön egy kicsit unalmas második tétel. Nekem erre külön koncentrálni kellett, de ezt hamar feladtam, és inkább csak a harmadik tételt vártam, ami - a negyedikkel együtt - nagyon jó. (Kis ízelítőként itt hallható a 3. tétel, igaz, nem a BFZ-vel, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.)
A Bartók III. zongoraverseny még a szünet előtt volt. Az ilyen daraboknál gyakori, hogy az ember belül hall egy másik előadást korábbról, de Várjon Dénes és a BFZ "ki tudta kapcsolni" ezt a másikat, ami szerintem komoly dolog.

A koncert előtt levetítettek egy videóüzenetet. Fischer Iván némi iróniával azt tanácsolja, hogy a köhögéssel várjon az ember a hangosabb részekig, ha pedig cukorkát bontana valaki, akkor azt ne lassan, óvatoskodva csinálja, hanem minél gyorsabban. Hát ez elég kényes kérdés, mert egyfelől van az a közhelyes dolog, hogy ne vegyük észre mások figyelmetlenségét, illetlenségét, mert ezzel mi is illetlenkedünk (most én is elkövettem ezt), másrészt viszont ma már tényleg tartani lehet attól, hogy valaki egyszer csak pattogatottkukoricázni kezd (színházban már láttam és főként hallottam ilyet, az Örkényben történt). Szóval, igen, szívemből szólt a mester, viszont talán mégis feleslegesen.
Egyébként a koncertre épp csak odaértem, merthogy a fene se tudta, hogy a 2-es villamos csak a Boráros térig jár, ott pótlóbuszra kellett szállni. De otthon aztán ott várt a BFZ e-mailje minket, amelyben erre a kényelmetlenségre felhívják a közönség figyelmét.

Na, ezért is szeretem a BFZ-t, nem csak azért, mert kiváló zenekar.

(A fényképnek persze a koncerthez semmi köze sincs, csupán az említett 35-40 évvel ezelőtti és unásig hallott dolgok miatt került be.)

Carpe diem

Egy délutáni békéscsabai vonaton kezdtem meg a négynapos hétvégét pénteken. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, pedig a kolbászfesztiválról el is feledkeztem (kiderült, hogy a kolbásztöltést nézni szerető emberek fél áron utazhattak). Szóval a vonat tele volt.

Bojszi Szegedről tartott hazafelé, így az állomáson találkoztunk, hogy megbeszéljük a már hagyományos otthoni programunkat, a szombat délelőtti városi sétát. Anyámnál aludtam, szombaton reggel ő csinált nekem reggelit. Legalább 5 éve nem ettem bundás kenyeret, régebben nem tűnt ilyen finomnak.

Reggeli után piac. Ott sem voltam legalább öt éve, kár, hogy már nincsenek gombaárusok (vagy valahol nagyon máshol vannak). Végre sikerült 150 forintért krizantémokat venni, anyám haza is ment, én pedig találkoztam Bojszival a városban. 13 fok volt a szökőkútnál, amikor leültünk beszélgetni (leveles tésztában sült virslit enni, borozni), és 18 fok volt, amikor elindultunk haza (kb. 4 km, úgyhogy ezen a hétvégén minden csabai bóklászással együtt is legfeljebb 6-7 km-t gyalogoltam, ami kevéske).

Ebéd, anekdotázás meg aggályoskodás (anyám szerint ne járjak természetet egyedül, mert mi van, ha történik valami – hát akkor telefonálok, na). Közben befutott Kisjackó is, úgyhogy vele kicsit beszélgettünk GPS-ekről. is. Aztán a kölkök mentek a dolgukra, én pedig kilenckor már aludtam.

Vasárnap csokrokat kötöttünk, kilencet. Délelőtt indultunk a temetőbe. Régebben délután mentünk, és csak egy-két öregebb nénivel találkoztunk, akik biciklivel jöttek. Most szinte tömeg volt, meg valami pörgés - megállás helyett. Pedig temetőbe menni jó különben, Békéscsabán többek között azért is jó oda menni, amiért a piacra: ott még hallani tótul beszélgető öregeket. Alig értek belőle valamit, de nagyon szeretem hallgatni. Pedig emlékszem, gyerekkoromban még inkább zavart, ha a nagyanyám megállt valakivel beszélgetni, és szinte mindig tótul.

Anyám már senkivel sem beszél tótul, akikkel lehetne, mind meghaltak. Három temetőben is voltunk.

(A fotó a netről van, az Árpád sor látható rajta.)

Gyalogút v0.991 - Szentendre-kerülős

A terv az volt, hogy a város déli, majd nyugati peremén északnyugat felé megyek, utána kicsit még északra, és aztán indulok kelet felé, addig, hogy a skanzent érintve érjek vissza a városba. Ehhez egy sárga jelzésű út tűnt a legmegfelelőbbnek, mindjárt a HÉV-től. Tök új Pilis-térképpel indultam el. A térképeken az olyasmi, hogy egy utat átgázolhatatlanul benőtt a szeder, nem látni. Egy kisebb kerülőt tettem tehát, és utána sikerült visszatalálni a sárgára, amin ez után már lehetett menni, csak mivel nem kimondottan erdei út, a jelzések nem voltak valami sűrűn. Később észrevettem, hogy emiatt előzékenyen csíkos szalagokat kötöztek bokrokra, ezek egyértelműen a sárga utat jelölték. Ezt követtem. Az emelkedés folyamatos volt, de többnyire enyhe, csak rövidebb szakaszokon volt kicsit munkásabb, de vittem a tegnap vásárolt botokat (tényleg segít, nekem főként lefelé).
Kellett volna találnom egy elágazást, ahol a zöld útra tértem volna át, hogy előbb észak felé, majd keleti irányba menjek, de nem lett meg, pontosabban utak voltak bőven, csak választani nem tudtam közülük. Maradtam a sárgán, ami azonban a Lajos-forrásig visz, oda pedig nem akartam menni, hanem meg akartam kerülni a várost, még ha jó távolról is. Úgyhogy egy nagyobb keresztútnál a feltételezett délkeleti irányt választottam, de nem tudtam, hol vagyok pontosan, csak abban voltam biztos, hogy vissza tudok menni Szentendrére, hiszen láttam a távolban, csak toronyiránt kellett mennem. Ennek persze megvolt az a kockázata, hogy elkerített területek állják az utamat. Ilyenek miatt kétszer kellett visszafordulnom. A várost végül Izbégnél értem el (a megkerülés nem volt tökéletes). De aztán jött kedvencem, a Bükkös patak is.
Kb. 4 órát gyalogoltam, banánevésnyi pihenővel. A teakortyolgatáshoz nem álltam meg. Kényelmes 15-16 km.
A többit képekben:

Városkerülő út, még az elején

Gyanúsan őszi színek

Nem szép, de érdekes (nemtommiez)

Kis ház pingpongasztallal


Pilisi tanya fenyővel

Szamár-hegy

Közeledő naspolyagyűjtők

Szentendre, Bükkös patak

Szentendre, Kossuth Lajos utca

Vibramky

Mindig tanul valamit az ember.

A csehek például vibramkynak hívják a túrabakancsot.

Hát, bizony, a Vibram talp.

Gyalogút v0.99 - Anna-rétes

Tegnap végre gyalogoltam egy rendesebbet.

Reggelente 4 kilométer körül gyalogolok ugyan, de az nem elég. Nem szokott elég lenni. 45-50 perc az egész, míg az irodában 8 órányi az üldögélés. Fordítva sokkal jobb volna. És ez jövő áprilisban egy hónapon át így is lesz, vagyis naponta 6-7 óra gyaloglás, és mélázás, csönd. Utána legfeljebb 45-50 perc irodai időtöltés a zarándokigazolvánnyal.

Tegnap tehát gyalogoltam. A tervem az volt, hogy otthonról indulok, és teszek egy nagyobb kört a Denevér út-Széchenyi-hegy-János-hegyi kilátó-Normafa-Istenhegyi út-Fodor utca útvonalon, de a papírtérképek kicsikét elavultnak bizonyultak. És persze előtte valami friss Google-cuccon nem néztem meg, hogy mi is az igazság. Pedig akkor láthattam volna, hogy a Pinty utca csak papíron folytonos, a valóságban és a Google térképén nem az, és akkor megúsztam volna kb. 500 méter felesleges felfeledést, majd lefeledést (80-90 méter szintkülönbséggel).

De az már a Google-térképen sem látszik, hogy az Ágnes út igazi különlegesség. Valamivel több, mint egy kilométer hosszú, ezen a távon 200 métert emelkedik, érdekes szakaszai vannak, például hirtelen ösvénnyé válik (először azt hittem, hogy egy telek, de aztán észrevettem az ösvény előtt az aszfaltra festett felfelé mutató nyilakat, és nagy bátran nekivágtam), aztán az ösvény széles irtássá alakul, végül pedig keskeny köz lesz belőle, olyan keskeny, hogy ha nem tudja az ember, hogy ott van, nem is veszi észre, és nem is vettem észre, hanem mellette, a Széchenyi emlékúton mentem felfelé.

Széchenyi emlékút

Aztán a másik irányból, már a Rege utcából, láttam két egymás mellett húzódó kerítés között egy legfeljebb egyméteres közt, az egyik kerítésen utcatábla: Ágnes út. Tényleg azt hittem, hogy rosszul láttam.

Ágnes út

Mindenesetre másfél órai bolyongás után végre eljutottam a Széchenyi-hegyi kisvasúthoz. Onnan egy darabig egyszerű volt, aztán Csillebércnél bevettem magam a budakeszi erdőségbe, gondoltam, elmegyek az erdőben valahogy Hűvösvölgyig, a tervnek már úgyis mindegy, Hűvösvölgyből majd visszavillamosozom a Moszkva térre, onnan meg busszal haza.

Hűvösvölgy felé először a makkosmáriai úton akartam menni, de jött két házaspár, akik szintén arra mentek. Úgy tűnt, nem tudnám elhagyni őket, és akkor nem lett volna csend, ezért egyszer csak jobbra fordultam, egy széles és láthatóan gyakran járt, de semmiféle jelzéssel nem rendelkező útra. És hát el is fogyott hamar a széles út, csörtettem a cserjésben vagy 500 métert, amikor végre kilyukadtam megint egy útra, jelzés sehol, balra fordultam, úgy gondoltam, arra lesz majd a vasút, és annak mentén megyek majd végig. A vasút azonban nem lett meg, de nem aggódtam különösebben, hanem kifejezetten élveztem ezt a szakaszt, bár erősen lefeledett, de egy lélekkel sem találkoztam és nagy csönd volt, semmiféle városi zaj nem volt hallható, egyszóval az erdő közepén voltam. (Ma megpróbáltam meghatározni, hogy kb. merre és milyen szinteken jártam, a Google Earth alapján, azt hiszem, kb. 200 méternyit mentem lefelé.)

Budakeszi erdő

Végül aztán egy óra gyaloglás után csak elővettem a tájolót. Megállapítottam, hogy nyugat felé tartok, mint Kolumbusz - és mint majd áprilisban én is, a galiciai síkon. Egyszer csak újabb kereszteződés. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, mégis inkább megpróbálom az eredeti tervet megvalósítani. Ezért jobbra, azaz észak felé fordultam. És megint felfeledtem. Végre egy útjelző is akadt, amely szerint a Szépjuhászné 3,5 km, a János-hegy 1,7 kilométer. A Szépjuhászné messzebb volt, és most az volt épp a cél, hogy minél messzebb, de arra borzasztóan lefeledett, a János-hegyi út pedig emelkedett, és mivel úgyis tesztelni kell, hogyan sikerült az elektrofiziológiai izé, inkább azon maradtam, és folytattam a felfeledést a libegőig. (Mondjuk, nem hiszem, hogy csak 1,7 km volt ez a szakasz, mindenesetre a 200 méteres emelkedő megvolt megint.)

A libegőnél megittam a teát, még langyos volt, aztán irány az Anna-rét. Szeretem ezt a részt nagyon, alig van szintkülönbség, kb. 3 km, pazar a kilátás a városra, régebben találkozhatott itt az ember Bukfenccel és Jeromossal, az út végén pedig pedig ott a réteses.

Anna-rét

Egy baj van csak, másoknak is tetszik ez, ezért gyakorlatilag csak hétközben élvezhető, hétvégén kifoghat az ember igazi bunkókat. Ezúttal is így volt: két sültegér-színű és harsány némber, egy nagyon menő szövegű pasi és egy igazán sötét kis kölök, aki patronos pisztollyal durrogtatott - ők jöttek mögöttem. Próbáltam olyan gyorsan menni, amennyire csak tudtam, el is hagytam őket úgy 150 méterre, de még így is idegesítően hangosak voltak. Nem volt mit tenni, menetfelszerelésben, bakancsban, kb. 10 km után muszáj volt kicsit futni, hogy eléggé eltávolodjam ezektől. Sikerült. Az Anna-réten uzsonnáztam, fényképeztem, pihentem.

A bakancsot most is remeknek éreztem, már amikor felveszem, akkor azt érzem, hogy kényelmes, szinte jó benne lenni, a pihenő alatt sem volt olyan érzésem, hogy le kéne venni. (Azért persze valószínűleg lesz majd ilyen is, amikor nem csak 12-13 kilométert megyek benne, hanem 25-30-at.)

Rétest, mint mindig, most is vettem, kettőt. Petteri kedvéért túrósat.

Legközelebb kevesebbemelkedős, de kétszer ilyen hosszú utat szeretnék, az lesz a Gyalogút v1.0.

Jakab-kagylós jelzés, hm.