A Föld órája

Íme, az elektromosáram-mentes este:

Tanácstalanság

Tegnap hazafelé is gyalogoltam: a Keleti Károly-Budai László-Margit utca útvonalon a hídig.
A Kitaibel Pál utcában mentem fölfelé, amikor egy óvodás jött velem szembe lábbal hajtós műanyag járgánnyal, és úgy 15 méterre tőlem megállt. Aztán amikor 4-5 méterre lehettem, akkor köszönt, és megkérdezte, hogy én kiért megyek. Na.

A tegnap egyébként is furcsa volt, valami kedélyességet tapasztaltam, és ez fölöttébb szokatlan. Nem tudom, hogy én voltam-e kedves másokkal, vagy mások voltak-e velem.
És ez a lényeg, az eldönthetetlenség.


fotó: Robert Doisneau

Mészégetők

Forrás: egyperces.nava.hu

"Éljen, éljen a köztársaság!"

Fotó: Túry Gergely

Ezzel fejezte be Kis János az OSA-ban tartott előadását. Ettől lelkessé kellett volna válni, de az előző másfél órában hallottak alapján - ahogy az így március 15-én egyébként is lenni szokott nálam úgy 3-4 éve - inkább sírhatnékom támadt. Úgyhogy amikor családi kezdményezésre elmerészkedtünk a Millenárisra is, mindjárt inni kellett valamit, és a tömeg ellen is jó ötletnek tűnt égetett szeszt bevetni (sajnos az egyik pohár felborult, még mielőtt ihattunk volna belőle), de a MárkusZínháznak is köszönhetően végül lelazultunk. Igazi családi mutatványos társulat. Azt hittem, unalmas lesz, de nagyon is szórakoztatók, kicsiknek bábos varázsolással, nagyoknak irodalmi utalásokkal meg csipetnyi pajzánsággal. Kár, hogy el kellett jönni közben, de oda kellett érni a Szabad sajtó útjára.
Sokan voltunk. Én 10-15 ezer részvevőt tippeltem még tegnap, de Petteri erre azt mondta, ha nem leszünk 30 ezren, csalódott lesz. Azt hiszem, nem kell annak lennie. Lángh Júlia is meg volt indulva a tömeget látva, meg hogy 89-ben volt ilyen jó. Hát, azért 89-ben egy kicsit jobb volt, mer'iszen akkor a szabadság felé tartottunk, most meg a sötét jövő felé.

Mindegy, legyünk optimisták, a sok-sok fiatalt látva megvan rá az okunk. És igeeeen! Gyulán is volt tüntetés, és az egyik gyerek ott volt: felhívtam négy előtt pár perccel, akkor mondta, hogy épp a tüntetésre mennek. Jaj, de jó!
Éljen, éljen a köztársaság!

BFZ és BY

Tegnapelőtt Cabaret a Centrál Színházban, tegnap Wagner a MűPában.
A koncerttel kezdem. Igaz, hogy Siegfried rajnai utazása és a gyászinduló között társalkodni kezdtek a mögöttünk ülők - hiába hagyta fent a kezét Fischer Iván diszkréten, de egyértelműen jelezve, hogy már folytatják is -, és igaz, hogy egy néni az előttünk lévő sorban pont a gyászinduló első néhány másodperce alatt köhincsélt, nyitogatott retikült és bontogatott cukorkát, de ez végül nem számított: a zárójelenet már megrendítő volt. Nagyon röviden: Wagner és Petra Lang és a Budapesti Fesztiválzenekar - katarzis. És hála a http://www.citedelamusiquelive.tv/ oldalnak, négy hónapig még újra és újra meghallgatható, és majd utána is, mert CD is készül.

És a Cabaret. Itt a zavaró momentumok kicsit erősebbek voltak, a duetteket például elég nehéz volt hallgatni, eleinte kínos perceket jelentettek (nem tudom, milyen lehet a másik - Básti-Haumann - szereposztással), de a végére azért a helyükre kerültek ezek a részletek is. De volt valami, amivel nem ez a helyzet. Ez pedig a közönség. Az előadáson kétszer hangzik el egy náci dal. Először Keresztes Tamás énekli mint amolyan zenélő porcelánfigura.

Majd nem sokkal később eljegyzési ünnepségen hangzik el. Kis idillként indul a dalocska - napsugaras rét, erdőben iramló szarvas -, de nagyon hamar lesz indulószerű, és ekkor már dobszó kíséri az éneket, Keresztes Tamás mint Konferanszié (a másik szereposztásban Vati Tamás) pedig vezényel a nem látható közönségnek, és a valódi, színházbeli közönség tapsolni is kezd, ezzel ér véget az első felvonás. Letaglózó. Bozsik Yvette tudja, milyen az emberi természet, tapsolnak, ha az az elvárás. A Cabaret éppen ezért mindig aktuális lesz, és a Bozsik rendezte, koreografálta verziót is érdemes megnézni. A táncosok pontosak, Marozsán is jó, ezenkívül hihetetlenül sok finom részlet van, fényekkel való játék, egy-egy poén, utalás.

Az előadást mozgató Keresztes Tamás pedig ördögi.

(De ez "a holnap az enyém" (taps) azért mégiscsak nyugtalanító. Pedig olyan ártalmatlannak tűnik, és Keresztes - a "nagy hitető" - is azt mondja, hogy minden olyan gyönyörűűűű. Ettől aztán még félelmetesebb.)

(Egyébként a "heimatosság" ma is megvan, csak szerencsére ma már nem "holnapoznak", legalábbis a németek nem. Viszont ki ne vágyna a természetbe, ki ne szeretne kedves szomszédokat, csöndességet, olyan helyet, ahol köszönnek egymásnak az emberek és ahol rend van?

)

8,9

"Szépsége teljes volt, amint a vízben tükröződött"

"[Monteverdi] egy napra akart Velencébe utazni, hogy végre misztikusan beteljesedjék idő és tér egymásba növése: egy-egy óra egy-egy templomkővel, egy-egy perc egy-egy tengerhullámmal. Ahogy a teremtés egy napját egy angyal testesítette meg, úgy vált volna az idő testévé Velence."* (Végül nem egy napra ment, és az Orfeót is a karnevál idején mutatták be, 1607-ben.)
Holnap lesz a karnevál utolsó éjszakája Velencében, ahol már ezer éve is volt karnevál, és idővel létrejöttek a tipikus velencei maszkok. Közülük a legizgalmasabbak a teljes arcot pontosan elfedő voltók, ezek manapság meglehetősen melankolikusnak, elégikusnak tűnnek, de vajon milyenek a viselőik valójában? Maszkot nem csak karnevál idején használtak, hanem például a bautát titkos szavazások alkalmával is.
Ki melyik mögé bújna?


(A fent már idézett Szentkuthy ezt írta: "Miért szeretek történelmi maszkokban járni? Magamat és másokat maszkok mögé rejteni? Hogy is állunk ezzel az álarc-mániával? V. Károly, Don Carlos, Luther, Dürer vagy V. Lemondó Celesztin pápa stb. ... nekem olyanok, mint a régieknek a mitológiai alakok ... szimbólumok, és egyben: múzsák! ... Azonkívül: a kosztümbál! A civil ruha nekem kevés! ... No meg lehet mindebben valami vágyálom is: hogy magamat kiéljem. A budagyöngyei nyugalmazott középiskolai tanár szeretne cézárkodva nagyrendezősködni, nagyszínészkedni. Ezért is szeretem a történelmi figurákat."

És még néhány szép fotó:



* Nagy Pál: A PRAE VILÁGA: Szentkuthy valóságfelfogása és nyelvszemlélete = Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2. sz.