Gyalogút v0.991 - Szentendre-kerülős

A terv az volt, hogy a város déli, majd nyugati peremén északnyugat felé megyek, utána kicsit még északra, és aztán indulok kelet felé, addig, hogy a skanzent érintve érjek vissza a városba. Ehhez egy sárga jelzésű út tűnt a legmegfelelőbbnek, mindjárt a HÉV-től. Tök új Pilis-térképpel indultam el. A térképeken az olyasmi, hogy egy utat átgázolhatatlanul benőtt a szeder, nem látni. Egy kisebb kerülőt tettem tehát, és utána sikerült visszatalálni a sárgára, amin ez után már lehetett menni, csak mivel nem kimondottan erdei út, a jelzések nem voltak valami sűrűn. Később észrevettem, hogy emiatt előzékenyen csíkos szalagokat kötöztek bokrokra, ezek egyértelműen a sárga utat jelölték. Ezt követtem. Az emelkedés folyamatos volt, de többnyire enyhe, csak rövidebb szakaszokon volt kicsit munkásabb, de vittem a tegnap vásárolt botokat (tényleg segít, nekem főként lefelé).
Kellett volna találnom egy elágazást, ahol a zöld útra tértem volna át, hogy előbb észak felé, majd keleti irányba menjek, de nem lett meg, pontosabban utak voltak bőven, csak választani nem tudtam közülük. Maradtam a sárgán, ami azonban a Lajos-forrásig visz, oda pedig nem akartam menni, hanem meg akartam kerülni a várost, még ha jó távolról is. Úgyhogy egy nagyobb keresztútnál a feltételezett délkeleti irányt választottam, de nem tudtam, hol vagyok pontosan, csak abban voltam biztos, hogy vissza tudok menni Szentendrére, hiszen láttam a távolban, csak toronyiránt kellett mennem. Ennek persze megvolt az a kockázata, hogy elkerített területek állják az utamat. Ilyenek miatt kétszer kellett visszafordulnom. A várost végül Izbégnél értem el (a megkerülés nem volt tökéletes). De aztán jött kedvencem, a Bükkös patak is.
Kb. 4 órát gyalogoltam, banánevésnyi pihenővel. A teakortyolgatáshoz nem álltam meg. Kényelmes 15-16 km.
A többit képekben:

Városkerülő út, még az elején

Gyanúsan őszi színek

Nem szép, de érdekes (nemtommiez)

Kis ház pingpongasztallal


Pilisi tanya fenyővel

Szamár-hegy

Közeledő naspolyagyűjtők

Szentendre, Bükkös patak

Szentendre, Kossuth Lajos utca

Vibramky

Mindig tanul valamit az ember.

A csehek például vibramkynak hívják a túrabakancsot.

Hát, bizony, a Vibram talp.

Gyalogút v0.99 - Anna-rétes

Tegnap végre gyalogoltam egy rendesebbet.

Reggelente 4 kilométer körül gyalogolok ugyan, de az nem elég. Nem szokott elég lenni. 45-50 perc az egész, míg az irodában 8 órányi az üldögélés. Fordítva sokkal jobb volna. És ez jövő áprilisban egy hónapon át így is lesz, vagyis naponta 6-7 óra gyaloglás, és mélázás, csönd. Utána legfeljebb 45-50 perc irodai időtöltés a zarándokigazolvánnyal.

Tegnap tehát gyalogoltam. A tervem az volt, hogy otthonról indulok, és teszek egy nagyobb kört a Denevér út-Széchenyi-hegy-János-hegyi kilátó-Normafa-Istenhegyi út-Fodor utca útvonalon, de a papírtérképek kicsikét elavultnak bizonyultak. És persze előtte valami friss Google-cuccon nem néztem meg, hogy mi is az igazság. Pedig akkor láthattam volna, hogy a Pinty utca csak papíron folytonos, a valóságban és a Google térképén nem az, és akkor megúsztam volna kb. 500 méter felesleges felfeledést, majd lefeledést (80-90 méter szintkülönbséggel).

De az már a Google-térképen sem látszik, hogy az Ágnes út igazi különlegesség. Valamivel több, mint egy kilométer hosszú, ezen a távon 200 métert emelkedik, érdekes szakaszai vannak, például hirtelen ösvénnyé válik (először azt hittem, hogy egy telek, de aztán észrevettem az ösvény előtt az aszfaltra festett felfelé mutató nyilakat, és nagy bátran nekivágtam), aztán az ösvény széles irtássá alakul, végül pedig keskeny köz lesz belőle, olyan keskeny, hogy ha nem tudja az ember, hogy ott van, nem is veszi észre, és nem is vettem észre, hanem mellette, a Széchenyi emlékúton mentem felfelé.

Széchenyi emlékút

Aztán a másik irányból, már a Rege utcából, láttam két egymás mellett húzódó kerítés között egy legfeljebb egyméteres közt, az egyik kerítésen utcatábla: Ágnes út. Tényleg azt hittem, hogy rosszul láttam.

Ágnes út

Mindenesetre másfél órai bolyongás után végre eljutottam a Széchenyi-hegyi kisvasúthoz. Onnan egy darabig egyszerű volt, aztán Csillebércnél bevettem magam a budakeszi erdőségbe, gondoltam, elmegyek az erdőben valahogy Hűvösvölgyig, a tervnek már úgyis mindegy, Hűvösvölgyből majd visszavillamosozom a Moszkva térre, onnan meg busszal haza.

Hűvösvölgy felé először a makkosmáriai úton akartam menni, de jött két házaspár, akik szintén arra mentek. Úgy tűnt, nem tudnám elhagyni őket, és akkor nem lett volna csend, ezért egyszer csak jobbra fordultam, egy széles és láthatóan gyakran járt, de semmiféle jelzéssel nem rendelkező útra. És hát el is fogyott hamar a széles út, csörtettem a cserjésben vagy 500 métert, amikor végre kilyukadtam megint egy útra, jelzés sehol, balra fordultam, úgy gondoltam, arra lesz majd a vasút, és annak mentén megyek majd végig. A vasút azonban nem lett meg, de nem aggódtam különösebben, hanem kifejezetten élveztem ezt a szakaszt, bár erősen lefeledett, de egy lélekkel sem találkoztam és nagy csönd volt, semmiféle városi zaj nem volt hallható, egyszóval az erdő közepén voltam. (Ma megpróbáltam meghatározni, hogy kb. merre és milyen szinteken jártam, a Google Earth alapján, azt hiszem, kb. 200 méternyit mentem lefelé.)

Budakeszi erdő

Végül aztán egy óra gyaloglás után csak elővettem a tájolót. Megállapítottam, hogy nyugat felé tartok, mint Kolumbusz - és mint majd áprilisban én is, a galiciai síkon. Egyszer csak újabb kereszteződés. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, mégis inkább megpróbálom az eredeti tervet megvalósítani. Ezért jobbra, azaz észak felé fordultam. És megint felfeledtem. Végre egy útjelző is akadt, amely szerint a Szépjuhászné 3,5 km, a János-hegy 1,7 kilométer. A Szépjuhászné messzebb volt, és most az volt épp a cél, hogy minél messzebb, de arra borzasztóan lefeledett, a János-hegyi út pedig emelkedett, és mivel úgyis tesztelni kell, hogyan sikerült az elektrofiziológiai izé, inkább azon maradtam, és folytattam a felfeledést a libegőig. (Mondjuk, nem hiszem, hogy csak 1,7 km volt ez a szakasz, mindenesetre a 200 méteres emelkedő megvolt megint.)

A libegőnél megittam a teát, még langyos volt, aztán irány az Anna-rét. Szeretem ezt a részt nagyon, alig van szintkülönbség, kb. 3 km, pazar a kilátás a városra, régebben találkozhatott itt az ember Bukfenccel és Jeromossal, az út végén pedig pedig ott a réteses.

Anna-rét

Egy baj van csak, másoknak is tetszik ez, ezért gyakorlatilag csak hétközben élvezhető, hétvégén kifoghat az ember igazi bunkókat. Ezúttal is így volt: két sültegér-színű és harsány némber, egy nagyon menő szövegű pasi és egy igazán sötét kis kölök, aki patronos pisztollyal durrogtatott - ők jöttek mögöttem. Próbáltam olyan gyorsan menni, amennyire csak tudtam, el is hagytam őket úgy 150 méterre, de még így is idegesítően hangosak voltak. Nem volt mit tenni, menetfelszerelésben, bakancsban, kb. 10 km után muszáj volt kicsit futni, hogy eléggé eltávolodjam ezektől. Sikerült. Az Anna-réten uzsonnáztam, fényképeztem, pihentem.

A bakancsot most is remeknek éreztem, már amikor felveszem, akkor azt érzem, hogy kényelmes, szinte jó benne lenni, a pihenő alatt sem volt olyan érzésem, hogy le kéne venni. (Azért persze valószínűleg lesz majd ilyen is, amikor nem csak 12-13 kilométert megyek benne, hanem 25-30-at.)

Rétest, mint mindig, most is vettem, kettőt. Petteri kedvéért túrósat.

Legközelebb kevesebbemelkedős, de kétszer ilyen hosszú utat szeretnék, az lesz a Gyalogút v1.0.

Jakab-kagylós jelzés, hm.

Satisfactio

Nincs más, mondom most is.

Szeretem Bartolit, szeretem a régizenét, szeretem a méltányosságot, sőt, az igazságosságot. Az pedig igazságtalan, hogy a 17-18. században ezerszám kasztráltak fiúkat, eleinte azért, mert az egyházi kórusoknak nők nem lehettek a tagjai, később pedig – egészen a 19. századig – azért, mert az operák szereplőiként egyre népszerűbbek lettek a kasztrált énekesek, de csak néhányuk vált híressé, persze e kevesek sikeréhez szükség volt a több ezer névtelenségben maradt énekesre. A 2009-ben megjelent Sacrificium című album 17-18. századi műveinek kedvéért Bartoli képessé vált valami irracionálisra, és ma nincs más, aki képes volna ezeknek a daraboknak a tökéletes megszólaltatására. Elképzelni is nehéz az ezért végzett munkát. Igazi áldozat a 17-18. századi áldozatokért.

De.

Több de is van. Először is önző vagyok, meg egy kicsit különc és sznob, és Bartoli ezzel a misszióval valami olyasmit népszerűsít, amit én egy képzeletbeli klubhoz, a régizene kedvelők klubjához tartozóként szeretek évtizedek óta. Most meg itt ez az „ancienne vague”, ami nem esik elég közel az én régizenéhez való viszonyomhoz. Régizenét hallgatni szerintem rítus, és ez nem volt a MűPában kedden, tudom, hogy nem is kellett lennie, nekem mégis hiányzott, mert nem jött a feloldozás érzése a végén, nem jött a katarzis.

Aztán meg mi az, hogy olyanok is ott voltak a koncerten, akik láthatóan nem ismerték még a Sacrificiumhoz készült trailert sem?! Nem keresnek forrásokat? Nem rajonganak? Pedig ha ismerték volna a klipet, akkor a kosztümön eszközölt legapróbb változások sem késztették volna a publikum egyes tagjait örökösen arra, hogy kommentálják a látottakat, ilyesmiket például: köpeny le, maradt a mellény és az ing, majd a mellény helyett mente volt, utána meg csak ingujj, és megint mellény, végül a nagy átöltözés a fináléhoz és a ráadásdarabokhoz. Persze, persze ez is hozzá tartozott, mondhatni lényege lett volna ez is a koncertnek, hiszen barokk van, pompa, opera meg földöntúli énekelni tudás, ünneplés és ováció. És tetszett, hogyne tetszett volna, élvezte az ember ezt, de akkor ott hirtelen azt éreztem, hogy mindez mégis szükségtelen. A CD meg az érte végzett háttérmunka, a zenetörténeti kutatások és persze a koncertek – vagyis ezeknek a daraboknak csak az éneklése - elég. Csakhogy Bartoli olasz énekes, úgy van ott a színpadon, ahogy a Fellini-Róma című film jelenetében az olasz családok az utcán, amint a házuk előtt vacsorázgatnak. Egyszerűen az övé a színpad, hát tréfálhat, játszhat, kunsztot mutathat. És le is vagyok véve a lábamról, el vagyok bűvölve, valami büszkeségfélét is érzek, mint amikor az ember a gyerekét hallja. Csak az a katarzís, az nagyon kellett volna.

Ja és persze az is igazságtalan lenne, ha a kísérő zenekarról egy szót sem ejtenék, ez pedig ismét a csudásan régin szólni tudó Il Giardino Armonico volt.

Se kanál, se villa

Ma véletlenül rábukkantam a költözéskor eltűnt két alkatrészre, az edényszárító oldalsó pálcáira. Folpackba tekerve az egyik folpackos hengerbe voltak csúsztatva. Úgyhogy azt hiszem, a caminóra vett villakanál, ami a költözés óta szintén nem került még elő, bárhol lehet.
Ilyesmi volt:

Inka

Mielőtt a múlt szerdán bevonultam volna a Honvéd kórházba, muszáj volt csinálnom valamit, olyasmit, amiről majd azt lehet mondani, hogy aznap készült, amikor megcsinálták az ún. elektrofiziológiai katéterablációt. Egy ilyentől csakis félni lehet. Nem is jutott eszembe semmi, erre az inkaistenség-ábrázolásra futotta.

(A beavatkozás egyébként hosszúnak tűnt, az utolsó fél órában képtelen voltam levenni a szemem az óráról, mintha azon múlna, hogy mikor mondják végre, hogy befejezték. Persze az óra bámulása közben is éreztem az újabb és újabb stimulációkat. Na igen, kicsit féltem. De mostantól kevesebb gyógyszert kell szednem. Meg egyáltalán.)