Ingyen disznóhús

Szerdán Bojszi ment helyettem a  Szkénébe, ma pedig én mentem egyedül a Jurányiba, mert így lettünk betegek, de Petteri azt mondja, novemberben majd bepótolja a mai előadást, és akkor majd én is újból elmegyek,  vezeklésként is. A Dohány utcai seriffnél abszolút jelenlét kell ugyanis, mármint a nézőé is, és én nem voltam ott egészen, pedig akkor volna ez az, aminek lennie lehet: afféle kinyilatkoztatás. Teljes a sötétség az előadás alatt, a hangok mindig más irányból jönnek. Képes vagyok értelmezni, amit hallok, a szenvtelenül elmondott vallomásokat is, meg a precíz, száraz halálgyári termelési jelentéseket is, legalábbis ezt képzelem, és ilyenkor újra és újra megállapítom, hogy J.-nek és Á.-nak kellene megnéznie, illetve hát, meghallgatnia ezt az előadást. 
J. és  Á. a kollégáim voltak, mindketten programozó matematikusok. J.-vel zenéről, filmről beszélgettünk Godard-tól Tarkovszkijig, Miles Davistől Wagnerig, Á. pedig mindenféle helyekről mesélt Erdélytől Svájcig.  Ez a két ember jutott eszembe újra és újra, ahelyett, hogy az elviselhetetlen, az embertelen, a reménytelen  igazán megérintett volna. De nem, nekem ennek a két embernek a megleckéztetése  jutott eszembe, csak mert legutóbb egyikük Lech Wałęsát annak homofób szövegéért méltatta, másikuk  pedig kívánatosnak tartaná, ha minden magyar is kapna kárpótlást, akik ellen cigányok követtek el bűncselekményt. 
Ezekkel az emberekkel  - meg a többi volt munkatársammal ebből a csoportból - majdnem minden júniusban találkozom.  Évről évre egyre nehezebb lesz ez a találkozó, filmről és hegyekről már nem lehet beszélgetni, de csak pár óra, azalatt az ember közvetlen közelről is elviseli a xenofób, fundamentalista szövegeket.
Novemberben elmegyek megint a darabra, hogy legközelebb - júniusban - megszólaljak.