2016-11-13

NER-műszak

81-ben, a kéthetes izsáki építőtáborban történt, hogy szombatra, amikorra egyébként szabadnapot kapott a tősarjazás címén a szőlőben napok óta gányoló tanulóifjúság, ún. társadalmi munkát szerveztek. Mondták, hogy ez a szombati munka nem kötelező, de aki nem megy, annak megírják az iskolájába. Ez volt az igazán bosszantó, nem az, hogy szombaton reggel ötkor is nyomják majd a táborrádióban a Für Elisét ébresztő gyanánt, bár az sem volt semmi, és amire nyilván akkor is felébred az ember, ha nem megy sehová, hanem hát ez a fenyegetőzés. Ezt hogy?! Úgyhogy mindjárt fel is hívtam arra a figyelmet, hogy az egész szánalmas építőtábor társadalmi munka, és nem egészen értem a dolgot a "nem kötelező"-ről meg a "de aki nem"-ről, ha valami olyat nem csinálok meg, amit nem kell csinálnom, akkor mit írnak meg? Tehát nem megyek. És még páran maradtak. Aztán tényleg elküldték a nevünket az iskoláinknak, és ez mondjuk meglepett. Azt  hittem, lustaságból nem bíbelődnek majd ezzel, azóta persze már tudom, hogy aki "házmester", az fáradhatatlan. Úgyhogy szeptember elején keresett is az igazgató, aki a fejtegetésemet, miszerint valójában nem volt mit jelenteni, el is fogadta, meg különben is menjek inkább órára, igaz, pár hónappal később azt már ő is nehezményezte, amikor szintén egy szombati napon nem mentem vadat hajtani az olasz vadászoknak a dobozi erdőbe, pedig fizettek is volna érte. Akkor a vadászással kapcsolatos elveimre hivatkoztam.
Oszt máig így maradtam. Elég baj ez nekem meg mindenkinek.

Tóth Ernő: Don Quijote (1981)

2016-07-15

Éjszakai EP

Olvasom a nekrológokat, és közben ott van az, hogy mit mondana rájuk Esterházy. Nem arra a közhelyre gondolok, hogy tetszene neki ez vagy az, hanem hogy mit gondolna, és hogy ez a gondolás, ez tulajdonképpen van. Nem feltételes módban, hanem tényleg. Nem a "mindig velünk lesz" izé ez, hanem egy rendes metafizikai van.
Esterházy van.


 (fotó: Szebeni András)

2014-11-09

Lenni, vagy-vagy

A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.

A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.

(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)

2014-06-25

(Elő)ítélet Magyarországon




Több, mint  egy éve voltam moziban.  Meg ma. Kötelező volt az Ítélet Magyarországon című dokumentumfilm, amelyből világosan látszik, mennyire reménytelen hely ez.  A romák ellen elkövetett sorozatgyilkosságok vádlottjainak tárgyalása két és fél évig tartott, összesen 166 tárgyalási nap volt, a 167. napon volt az ítélethirdetés.  Hajdú Eszter és a stáb valamennyi napon forgatott.  A film, pontosabban a négy vádlott pofán vágja a nézőt, amint azt észleljük, ahogy a tárgyalás során az elkövetők fokozatosan egyre magabiztosabbak, agresszívebbek, kioktatóbbak lesznek.  Megértjük, hogy ezek az emberek - vagy ahogy az egyik áldozat testvére mondja: lények - tisztában vannak azzal, hogy a társadalom nagyobb hányada felmenti őket, sokuk egyet is ért velük.  
Hogy ez ne így legyen, ahhoz kell ez a film is.

2014-05-05

Móricztalan




Egy hónapja tart a felújítás. A generálkivitelezők móricztalanok. Generálkivitelezőn nem egy széles építési tevékenységi spektrummal bíró vállalkozást értek, hanem egy attitűdöt: gyorsanszétverünkmindentésattólkezdvemidiktálunk, röviden a gátlástalanságot, az arroganciát, a pökhendiséget értem generálkivitelezőn. Így egy hónap után legalábbis. És a mai beszólások után  („ingyen csináljam?” - amit már kifizettünk, arra vonatkozott a kérdés; „miért ideges, valami egészségi problémája van?” stb.)  – már csak egyetlen dologra vágyom: menjenek már el. Nem érdekel, milyen lesz, nem érdekel semmi, csak menjenek már onnan.
„Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.
- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.
És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.
Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...
- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...
És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!
- Édes kisfiam...
- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.”

2014-02-03

BWV 255



Tegnap otthon voltam kicsit, legalábbis tízórányi Bach után, a nap végén. A Bach-maraton utolsó darabja a Magnificat volt a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és a Szent Efrém kórussal, majd végül még egy közösen énekelt korál, akárha Csabán a nagytemplomban:



A maratonok közönsége hál’ istennek nem pofafürdős, viszont nagyon sokszor ülnek körülöttünk tudálékos zenészek vagy vízgereblyéző baráti társaságok. Mindkét csoportra jellemző, hogy az első hang elhangzása után sem hagyják abba a beszélést, okvetlenül befejezik a mondatot suttogva, amit azonban egy méteren belül mindenki más is hall. Engem ez zavar. Van néhány helyzet, amikor szeretek várni, például koncertek előtt is, de kell hozzá a csönd.
Azért persze volt az is tegnap, na meg nagyon jó koncertek, például a Musikalisches Opfer a Kuijken családdal, a 4., 5., 6. Brandenburgi verseny virtuóz csembalójátékossal (Jeremy Joseph), műsoron volt a három zongorára írt C-dúr verseny. Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János dolga nem volt könnyű, szerintem elég sokunknak ez a darab a Schiff–Falvai–Kocsis-féle felvétellel azonos, de a tegnapi előadás is nagyon rendben volt. Az ember nem is érti, hegedűn kívül miért hallgat bármi mást, ha egyszer hallgathat Kelemen Barnát, Baráti Kristófot, de aztán persze meghallgatja Perényi Miklóst, még szép.
Szóval zenei áldozat, csönd, Bach, így valahogy, köszönet a BFZ-nek.

2014-01-05

Karácsony, vízkereszt, Bach-maraton

Viszonylag sokáig tartott a karácsony, mert 26-án jöttem haza anyámtól, a karácsony nekem mindig addig tart, amíg fel nem szállok a vonatra, előfordult ez már 25-én is, 27-én is. 
Ajándék helyett egy mini olajradiátort csempésztem anyám fürdőszobájába, olyan kicsit, hogy - csomagolás nélkül - elfért a bőröndömben, abban vittem le. Anyám sokáig észre sem vette a szerkezetet, pontosabban azt észrevette, hogy nincs olyan hideg a fürdőszobában, csak azt nem, hogy miért. Ez csak akkor derült ki a számára, amikor éppen odabent volt, és pirosan világítva bekapcsolt a termosztát (illetve nem az kapcsolt be, de ez most mindegy). Ez szenteste történt, és teljes volt a siker, jobban bejött, mint tavaly a két köteg préselt fabrikett, szintén bőröndben szállítva. És öcsém is mutatott némi érdeklődést a vargányapor és a parmezán iránt. Nekem pedig lett új termoszom. (Már kettőt elhagytam, valahogy mindig kiesnek a hátizsákom palacktartójából. Bezsebeltem még egy üvegcse gyömbérszirupot is.) 
De a legjobb a sütés volt. Az öcsém sütött, azt nagyon jó nézni: 

 
 

25-én jöttek a gyerekek, anyám a kályhába is begyújtott, másnap vissza Pestre. 
Az utazási viszonyok méltók voltak az ünnephez, ajándéknak fogom fel: csönd, tisztaság, záródó ajtók, kellemes meleg, plusz a Bartók rádióban Saint-Saëns Karácsonyi oratóriuma, ez ünnepi hangulatban tartott, és az estét is jobban vártam, vagyis a koncertet, a 30 éves BFZ születésnapi koncertjét. 
Sokkal hamarabb kellett volna írni erről, még aznap, de legalább másnap, vagy legalább addig, amíg még szólt a fejemben a Nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, és az napokig szólt, mert ez is volt a koncerten, nagyszerűen játszották. Igazi ünnep volt, nemcsak hogy az egykori zenekari tagokkal közösen muzsikáltak többször is (például eljátszották a 30 évvel ezelőtti koncert emlékezetes nyitó darabját, a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt), de velünk, a közönséggel is együtt játszottak. Egy 300 tételes zenei kínálatból választhattunk a műsor második részében. 
  
 A háromszázféle kotta

Ennek a kívánsághangversenynek a végeredménye meglehetősen jó lett (mondjuk, a Concertóból egy tétel nagyon kellett volna - például a Smetana helyett -, de így is szép volt): Smetana, Mozart, Wagner, Csajkovszkij, Dvořák.
A kották érkezéséig pár perces vetítések voltak (többek közt a BFZ és a Parafónia zenekar koncertjéből; a Fischer Iván rendezte Figaróból). A közönség által megszavazott darabokat rögtönözve és remekül játszották, a végén pedig még egy nagy közös zenélés az egykori tagokkal, Beethoven 7. szimfóniájának zárótétele. 
A BFZ nem egy zenekar. Ők meg Fischer Iván varázslók, mint Bach. (Bach-maraton február 2-án!)

 

2013-10-07

Ingyen disznóhús

Szerdán Bojszi ment helyettem a  Szkénébe, ma pedig én mentem egyedül a Jurányiba, mert így lettünk betegek, de Petteri azt mondja, novemberben majd bepótolja a mai előadást, és akkor majd én is újból elmegyek,  vezeklésként is. A Dohány utcai seriffnél abszolút jelenlét kell ugyanis, mármint a nézőé is, és én nem voltam ott egészen, pedig akkor volna ez az, aminek lennie lehet: afféle kinyilatkoztatás. Teljes a sötétség az előadás alatt, a hangok mindig más irányból jönnek. Képes vagyok értelmezni, amit hallok, a szenvtelenül elmondott vallomásokat is, meg a precíz, száraz halálgyári termelési jelentéseket is, legalábbis ezt képzelem, és ilyenkor újra és újra megállapítom, hogy J.-nek és Á.-nak kellene megnéznie, illetve hát, meghallgatnia ezt az előadást. 
J. és  Á. a kollégáim voltak, mindketten programozó matematikusok. J.-vel zenéről, filmről beszélgettünk Godard-tól Tarkovszkijig, Miles Davistől Wagnerig, Á. pedig mindenféle helyekről mesélt Erdélytől Svájcig.  Ez a két ember jutott eszembe újra és újra, ahelyett, hogy az elviselhetetlen, az embertelen, a reménytelen  igazán megérintett volna. De nem, nekem ennek a két embernek a megleckéztetése  jutott eszembe, csak mert legutóbb egyikük Lech Wałęsát annak homofób szövegéért méltatta, másikuk  pedig kívánatosnak tartaná, ha minden magyar is kapna kárpótlást, akik ellen cigányok követtek el bűncselekményt. 
Ezekkel az emberekkel  - meg a többi volt munkatársammal ebből a csoportból - majdnem minden júniusban találkozom.  Évről évre egyre nehezebb lesz ez a találkozó, filmről és hegyekről már nem lehet beszélgetni, de csak pár óra, azalatt az ember közvetlen közelről is elviseli a xenofób, fundamentalista szövegeket.
Novemberben elmegyek megint a darabra, hogy legközelebb - júniusban - megszólaljak.


2013-07-30

Nyári konyha


Egy lisztesdoboz kék-zöld virágos bordűrrel, egy cukortartó nagy Z-vel a hasán, egy porcelán fali sótartó szilvamintával és festett fűszertartó a kredencen, egy vaslábas és egy serpenyő a sparhelten, mellette fehér hokedlin pávakék vájdling, a másik sarokban széles, fiókos asztal,  rajta vastag vágódeszka, rozsdavörös zsírosbödön és mustársárga pöttyös csupor fakanalakkal, a falon egy-egy szögön kapor, petrezselyem- és zellerzöld - ezek voltak a nyári konyhában, és meleg. A lisztesdobozban langyos volt a liszt, ha a Nyanyicska nem látta, beszöktem lisztet markolni, vagy a kristálycukorba epret mártani, vagy egy-két csipetnyit sót elnyalogatni, a pávakék vájdlingba vizet önteni, a vízbe napraforgószirmokat szórni, a döngölt földbe dróttal irkálni.

2013-05-19

Fritzéknek szeretettel PK-tól


 Pite-virág. Aszalt szilva, aszalt barack, aszalatlan marcipán. Esztétikum és ujjongó ízlelőbimbók

2013-04-14

Metszőolló

Volt a Gyóni Géza utcában pár tárgy, amelyekre nem vonatkoztak a gyerekeknél szokásos tiltások,  ilyen volt a  metszőolló, amely a nagyapám szerint való volt gyerek kezébe is, és adott nekem is egyet mindig, amikor március táján metszeni kezdett. Megmutatta, hogy minek kéne megmaradni és mit lehet - pontosabban kell - levágni. Na, ez teljesen érthetetlen volt. Az okot értettem, hogy a jobb termés miatt, csak azt  nem, hogy mi az összefüggés, hogyan lesz a kevesebb vesszőn jobb a termés. Nem értettem, hát hamar meg is untam, meg vágni is nehéz is volt, de azt szívesen néztem, ahogy a nagyapám dolgozott. Nem azt figyeltem meg, hogy mit csinált, hanem csak a mozdulatait néztem, meg az olló kattanásait hallgattam. Ha közben játszani kezdtem, akkor is mindig csak annyira távolodtam el, hogy a metszőolló hangját még halljam.
Azt hiszem, megtanulok szőlőt metszeni, nagyon bensőséges dolog.
Free counter and web stats