Újévi olvasmány

Dénes Iván Zoltán négy gondolkodónak - Isaiah Berlin, Hannah Arendt, Bibó István és Kis János - a személyes szabadság és a politikai szabadság közötti kapcsolatra vonatkozó értelmezését hasonlítja össze egy tanulmányában, amely ma még érdekesebb, mint szűk négy éve.
Néhány passzus belőle:
Isaiah Berlin az 1950-es években – Benjamin Constant nyomán – a negatív, a személyes, az egyéni szabadság védelme jegyében szembeszállt a pozitív, a politikai szabadság fogalmát kisajátító, azt a személyes szabadság feláldozása árán növelni állító totális gondolkodás és rendszer logikájával. Úgy látta, hogy a személyes szabadság feláldozása semmivel sem erősíti a politikai szabadságot, a politikai közösség önkormányzatát, megsemmisítése viszont abszolút veszteség. Szerinte a totális gondolkodás, a totális rendszerek „pozitív szabadsága” a politikai szabadság felcserélése a biztonságérzettel, a biztonságigénnyel, lemondás mind a személyes, mind a politikai szabadságról. Ennek a helyettesítésnek a nyomán a mindenható és mindentudó teljhatalmú elit, a hatalomtechnikusok, a szakértők misztikus és mágikus hatalma jött (jön) létre.

Arendt szerint a szabadság az uralomnélküliséghez kapcsolódott. Ahhoz az állapothoz, amelyben nincsenek uralkodók és alattvalók, hanem csak egyenrangú polgárok vannak, a polisz szabad polgárai. A szabadság politikai szabadság volt, amely a görög városállam piacteréhez, a politikai térhez kötődött. [...] Szerinte a politika emberi konstrukció, az uralom nélküli állapot, a szabad közösségi élet szférája. Az, amely megalkotta és lehetővé teszi a politikai szabadságot, a bátorság erényét, az önkormányzatot, biztosítja az újrakezdést, és átélhetővé teszi az együttérzést.

Bibó István a totális rendszerek lényegét azonosnak tartotta, ám elvi alapjukat megkülönböztette egymástól. A totális rendszerek a zsarnokságok modern formái, ellenpontjuk a szabadság és a demokrácia elvein alapuló társadalomszerveződés.[...] a politikai hatalom nem független az általa kormányzottaktól, hanem az ő beleegyezésükön alapul. Nem személyes uralom, hanem személytelen szolgáltatás. A szuverén nép, a nemzet sem egyalanyú, és korántsem egy és oszthatatlan, ahogy azt Rousseau feltételezte. Éppen ezért a népre hivatkozva is fennállhat – ahogy számtalanszor fenn is állt – zsarnokság. A közösség mindenre kiterjedő kontrollja, a termelés mindent maga alá gyűrő kényszere, a magánszféra hiánya ugyanis kizárja azt, hogy az egyén szabad lehessen

A hatalom alávetése a morális céloknak, a hatalom kor­látozása, az intézmények egyensúlyban tartása a politikai közösség önkormányzatának a törekvésével társul. Ez elvi politika, hiszen az elvek intézményes alkalmazása megszelídíti a hatalmi harcot, miközben magukról az elvekről állandó, folyamatos vita zajlik. [...] A szabadság mindkét formája feltétele és alkotórésze a liberális demokrácia politikai értékeinek. Az egyén személyes szabadsága és a szabad társadalom toleranciája, semlegessége és pozitív diszkriminációja összeegyeztethető egymással. A politikai közösség folyamatos újra- és újraalkotása, az alapelvekről és a politikai kultúráról folytatott vita biztosítja, hogy a politikai közösség tagjai átélhessék, hogy ők nem alattvalók, hanem alakítói saját demokratikus politikai közösségüknek. (Kis János nyomán.)

(Mindezt legalább azért, mert zombi voltam, és nem fogtam fel, hogy ma Beszélő-estre kellett volna menni.)