Juhelka

Idővel egyre több kudarcot és veszteséget könyvelhet el az ember.  De hát Halász Péter szerint is kudarctól kudarcig vezet az út, bár azt hiszem, ő ezt úgy értette, hogy ez az egyetlen helyes út. De most nem egy kudarccal, hanem egy veszteséggel akarok valamit kezdeni,  ahogy mondják, elvégezni a gyászmunkát, ennek több fázisa van, és nekem úgy tűnik, hogy a „tagadási” és  az „elfogadási” fázis határán a legnehezebb. Ilyenkor jót tesznek a különféle zenék.

Például ilyenek: Marin Marais vagy Arvo Pärt.

Vagy az is jó, ha az ember ír valamit. Én most ezt írtam.

A temetőcsősz szerint a sírásó már elment. Miért keresem, kérdezi. Egy pillanatra elgondolkodom, a sírásáson kívül vajon milyen ügyben kereshetném a sírásót. Aztán úgy döntök, hogy valószínűleg nem szokás a sírásóval beszélni, de engem a temetkezési szolgálattól küldtek, hogy kérdezzem meg, ásnak-e egyáltalán sírt, az ősszel sok eső volt, lehet, hogy magas a talajvíz. Elmondom ezt a csősznek, aki szerint ez hülyeség, nem emlékszik, hogy ne ástak volna a belvíz miatt. Ezzel a helytörténeti közléssel megyek vissza a városba. A lelkészi hivatalba kell még mennem a sírhely miatt. A tábla szerint fél óra múlva lesz ügyfélfogadás, ez várni sok, mást elintézni kevés, de mivel nem is akarom későbbre hagyni ezt, inkább az udvarban várok. Számolom a lábázat tégláit, eleinte csak szemmel követem a sorokat, de így mindig eltévesztem, ha séta közben számolnám, akkor túlságosan lassan kéne haladni, ami furcsán nézne ki, de hát úgy sincs itt senki. Egy sorban huszonhat téglát számolok, egy tégla harminc centi lehet, vagyis hét-nyolc méterre lehetek a lépcsőtől, állapítom meg, amit addig is láttam, és ekkor üti a nagytemplom a háromnegyedet. Előveszem nagyapám óráját. Délelőtt csak betettem a táskámba. Most nézegetem. Mintha gyerekkorom óta nem is változott volna, talán fakóbb a fekete ripsz óraszíj, aminek a végein a grafitszürke vasalat kifényesedett, de egyébként pont olyannak látom, mint gyerekkoromban. Tíz órát mutat - vajon ma délelőtt állt meg, vagy még tegnap este? Végre jön valaki, nem az irodába megy - mondja mindjárt -, de menjek csak be, várjak az előtérben. Bemegyek, semmivel sincs melegebb a félhomályos teremben. A falak mellett körben kárpitozott székek, középen összekötözött fenyők hevernek, öt-hat darab is lehet, de nem érezni fenyőillatot. Már elmúlt két óra, mégsem bánom, hogy nincs itt senki, sosem váltottam meg sírhelyet, és most mintha lelkifurdalást éreznék, amit nem kellene éreznem, talán nem is ezt érzem, de nem tudom, hogy pontosan mit. Sétálgatni kezdek a  teremben. Az iroda mellől nem látszott a harmónium, az egyik ablakfülkében áll, ez a felfedezés  kizökkent. Jó lenne felnyitni, megnézni a légáramoltató szerkezet gombjait, de végül csak nézegetem, mint az órát. A pedálokat posztóval vonhatták be, a széleknél kirojtosodott,  középen pedig már átütött a deszka, de néhol még látszik valamennyi az eredeti kék anyagból. Leguggolok, hogy megtapogassam ezeket a kék foltokat. Azt szeretném, ha csoda történne, és selymesnek, puhának érezném ezeket a fosszíliákat. De mint álomban szokott, épp nem tudok hozzáérni, világos sáv jelenik meg a padlón, megérkezett az ügyintéző. Fél óra múlva megváltom a sírhelyet.