Rehab 7.

Ahogy azt nyár derekán írtam, lesz még egy-két rész, és egy héttel ezelőtt meg is volt az orvosiacél-mentesítés, de nem a borzasztó János kórházban, hanem a belvárosi egynapos sebészeten. Jó dolog az egynapos sebészet, vélhetően azért, mert igen szigorúak az előírások, és azoktól eltérni nem lehet (egyéb egészségügyi protokollok esetében ez nem ennyire egyértelmű, szerintem).
A műtét utáni négyórányi megfigyelés valóban az volt: mind a sebész, mind az aneszteziológus többször is vizitált, az ápolónő pedig segítőkész és figyelmes volt, nem pedig undok. Négy órával később el is engedik az embert. Az már önmagában gyógyulás, hogy nem kellett egyetlen éjszakát sem kórházban tölteni, pláne nem a Jánosban, viszont az is igaz, hogy mozogni csak mankóval tudtam az első két napon, és aludni most sem volt könnyű, kizárólag háton volt lehetséges, és kellett a Donalgin is.
De két nap után már a bal lábamat is letettem, habár terhelni még nem tudtam, de mégis könnyebb volt a helyváltoztatás így, mint a klasszikus ugrálással. Csütörtökön varratszedés lesz.
Egyszóval már nincs se harmadcsőlemez, se szegecsek, se kampós szegek, és már most érzem, hogy sokkal jobban fogom tudni körbeforgatni, illetve lábélre fordítani a lábfejemet.
Remélem, novemberben megint jöhet egy kis gyógytorna, és az egyéves évfordulóra talán majdnem olyan lesz minden, mint a töretés előtt volt.