A Kesztyű sorozatból

December első vagy második hétvégéjén - szabad szombattól függően - kezdődött a disznóvágási idény a családban. Mindig volt disznótor mindkét nagymamánál, volt a nagynénéméknél, volt Petrovszkiéknál - a szomszédban -, és mindenki ment mindenkihez segíteni. Minket az unokatestvéreimmel már előző este elvittek a mamákhoz, hogy ne kelljen korán kelnünk (ahogy szegény Jancsi kivégzésekor is), de amikor megszületett az öcsém, akkor egy-két évig mi csak reggel mentünk az anyámmal.
Így volt ez 75-ben is. Mivel sok volt a hó, könnyebbnek ígérkezett, ha szánkóval megyünk. Támla nélküli, nagyobb gyereknek való szánkónk volt, az öcsém pedig nem volt még kétéves. Ezért az anyám kettőnket húzott egyszerre. Az öcsém ott üldögélt előttem stepplt csehszlovák bundazsákban, kötött sapkában és egyujjas kesztyűben. Annak a kesztyűnek az az egyetlen ujjacskája úgy kétcentis ha lehetett, és sosem lehetett belevarázsolni a Csabi hüvelykujját. De így is nagyon aranyos volt a kezén. És tetszett a sapkája is. Nem bojtos sapka volt, nem is gombos, hanem megkötős és játékmackó-színű, meg a kesztyű is. Egyszóval irigyeltem a sapkát is, kesztyűt is. Szépek és újak voltak, nem örökölte senki nagyobb gyerektől őket az öcsém, hanem direkt neki kötötték, nem ronda lila volt, bojttal és gombbal, és nem mintás kesztyű járt hozzá, hanem egyszínű, egy kicsi barna mancs. Mentünk az Orosházi úti hídon*, és azon töprengtem, mitől lehetséges az, hogy a híd oldalán álló erdei fenyőknek a tűlevelein is megmarad a hó. Csabi pedig egyszer csak eldobta a kesztyűjét. Nem is értettem, hogyan vette le. Meg kellett állnunk, hogy felvehessem. Vissza a szánkóra, öcsém elém, próbáltam ráadni a kesztyűt, de a bundazsák ujja túlságosan hosszú volt, nem tudtam alá igazgatni a kesztyűt. Már a "Jobb, mint otthon"-nal** szemben jártunk a téglagyár oldalában, mert a járdán már ellapátolták a havat, amikor megint ott volt a barna kesztyű a hóban. Ezúttal hamarabb észrevettem, még a szánkóról fel tudtam volna venni, de nem vettem fel. Egy-két másodperc múlva már annyira messze voltunk viszont, hogy szólnom kellett volna újra az anyámnak. És minél tovább vártam, annál kevésbé mertem szólni, mert már 8-10 métert is vissza kellett volna menni, talán keresni is kell, mi pedig sietünk. Így aztán nem szóltam. Arra gondoltam, hogy majd visszafelé biztosan ott lesz még. Nagyanyáméknál persze látta az anyám is, hogy nincs meg a kesztyű, a szép barna, aranyos, egyujjas, és én nem mondtam meg, hogy láttam, amikor leesett.
A fél pár kesztyűt pedig már nem használhatta az öcsém, én eltettem a játékaim közé. Nagyon tetszett.

* vasúti felüljáró
** kocsma az Orosházi úton, ma Otthon néven működik, pedig mindenki Jobbmintnak hívta