Rehab 1.

Egy hete volt utoljára kórház (újabb varratszedés), nagyon lassan telt az idő, nem volt annyira érdekes a műsor, mint a múltkor. Az orvos délután bukkant fel először, viszont most elsőként én mehettem be, így végül mégis egész normális időben végeztünk. És végre egy darabig nyugodtan lehet gyógyulni, március közepén kell csak visszamenni.

Most tehát meg kell tanulni járni. A héten kétszer már volt is itt a gyógytornász. Először is tisztáztuk, hogy nem elírás a traumatológus által javasolt 2x14 alkalom, ez tehát heti két tornát jelent, 14 héten át. És igen, igaz az is, amit a neten olvastam össze, hogy általában három hónap, mire annyira képes járni az ember, hogy dolgozhat, persze esete válogatja, de a bokatörés macerás, főként, ha annyi helyen sikerül eltörni, mint nekem sikerült. Mindenesetre nagy lendülettel csinálom a gyakrolatokat, de a gyógytornász szerint nemcsak felesleges, hanem kifejezetten kerülendő a gyorsaság.

A fekvő- és ülőgyakorlatokat rendesen meg tudom csinálni, mármint a mozdulatot jól próbálom elvégezni, épp csak a boka nem engedelmeskedik, tényleg olyan, mintha makacskodna, de az is lehet, hogy csak túlságosan hat rám Oliver Sacksnak Fél lábbal a földön című könyve. Most kaptam, a szerző arról az élményéről ír, hogy a bal lába nem az ő lába... Na ez bonyolult, nem is megyek bele, de az biztos, hogy egy csomó dologra ráismertem olvasás közben. Nagyon pontosan írja le például azt a lelkiállapotot, amikor az ember kezdi felfogni, hogy mi történt: "Első gondolatom az volt: baleset történt, és egy ismerősöm súlyosan megsérült. Aztán ráébredtem, hogy az áldozat én vagyok, ám ezt olyasféle érzés kísérte, hogy igazából nem is történt semmi komoly dolog. Hogy ezt bebizonyítsam, talpra álltam, vagy legalábbis megpróbáltam felállni, de visszarogytam, mert a bal lában teljesen erőtlenül lifegett, és úgy berogyott alattam, mint egy szál spagetti."

Hihetetlen, pont így volt. Mondjuk, a spagetti most is igaz, annyiban, hogy annyira vékony, mint a spagetti. De már "átépülőben" van a csont, tehát lehet teljesen terhelni, amihez már csak mozgatni kell tudni, illetve vissza kell szerezni az izmokat.

Térjünk is vissza a tornához.

Az álló- és járkálógyakorlatokat nem érzem, nem tudom, hogyan kéne csinálni. A bal lábamat térdben nem hajlítom be, ha ugyanis térdben behajlítjuk a lábunkat, akkor bokában is kéne, és ugyanekkor felemelkedik a sarok is, közben már emeljük és lendítjük is előre a lábat, úgy, hogy a sarkunk ér le előbb és már gördülünk is a talpunkra, eközben már a másik láb hajlik térdben, emelkedik a sarok, és mindjárt lendül is láb, hogy előre tegyük stb. stb. Mivel én ezt a sarokemelést, majd sarokról talpra való gördülést nem tudom megcsinálni, nyújtott lábbal járok. Tegnap meg kellett próbálnom ezt abbahagyni. Egyáltalán nem sikerült, mert ha behajlítottam, mindjárt fel is emeltem és lógattam, ekkor pedig csak a normál, egylábas mankózás következhetett volna, tehát az instrukció az volt, hogy nem emelhetem föl a talpamat, csak a sarkamat. Ekkor azonban a térdhajlítással egyidejűleg a csípőmet is lejjebb toltam, és így nem csak a talpamat, de a sarkamat sem kellett felemelni. A gyógytornász ezen elég sokáig nevetett, én pedig közben megtettem pár hosszt ezzel a hullámzó mozgással a szobában, de végül úgy éreztem, hogy ez így jó lesz. Majd idővel ezt a csípőból való rogyasztást abba fogom hagyni, és akkor az már rendes járás lesz. Meg is kérdeztem, hogy ugye már jobban csinálom. Azt mondta, rosszul csinálom, de ne aggódjak, majd csinálunk rávezető gyakorlatokat. Ez tetszett, ez a nyíltság. És valljuk be, a mozgás, amit előadtam, tényleg inkább hasonlíthatott valami kultikus célú lejtésre vagy valami balkáni tánc előképére, mint járásra.

Aztán délután egyedül otthon gyakoroltam. És igaza volt a gyógytornásznak: végtelenül lassan - tájcsisan lassan - megpróbáltam ezt a sarokemelős, talpon gördülős dolgot, és ez az óvatosság elég volt ahhoz, hogy legalább egyszer sikerüljön, és utána többször is. De folyamatosan koncentrálnom kell, hogy ne kezdjek el ismét botozni a lábammal, még egyáltalán nem magától értetődő ez a mozgás. Este persze megleptem vele Petterit, mondtam, figyeljen csak, és mankóval ugyan, meg baromi lassan, rövidkéket lépve és alig mozgatva a bokát, de egészen járásszerűen jártam. Aztán másnap a gyógytornásznak is megmutattam, ő nem volt annyira meghatva, de neki azt nem is kell, viszont szerinte is biztató.