Jácint, pampuska, sztolicska

Még a mankós időkben jutott eszembe az egyik sztolicska*, merthogy a fürdőszobában nem mindig mankóztam, hanem a mosógépbe, radiátorba kapaszkodva „krojcoltam”, vagyis váltakozva toltam oldalra a jobb sarkamat, illetve a jobb lábfejemet, és így oldalaztam a mosdókagylótól a szennyestartóig, hogy arra ülve fésülködhessem. Aztán tegnap megint eszembe jutott az a régi történet, de most azért, mert Petteri megvette az idei első jácintot. Lila. A lila jácint a legillatosabb.
A rózsaszín pedig – na de ehhez jöjjön inkább a mese!

Sapka nélkül szöktem ki. Leguggoltam, hogy a nagyanyám a konyhaablakból ne lásson meg, és a verandán törpejárásban orozkodtam odáig, ahol a kő már csigamintás volt. Onnan próbáltam elérni egy-egy jácintot, csakhogy a virágágyás és a veranda között keskeny földsáv húzodott, ezért nem mindig értem el a virágokat. Olyankor óvatosan előbbre csúsztattam a lábamat a kövön, és amikor a talpam már félig a levegőben volt, újra megpróbáltam elérni a szirmokat. Amennyit csak elértem, letéptem és megettem. Ha elfogytak a szirmok, akkor a sarkamat jobbra-balra forgatva oldalaztam tovább. Arra figyeltem, hogy előre ne essem, ezért sosem vettem észre a nagyanyámat a hátam mögött. Ma is találgatom néha, vajon meddig állhatott és nézte, mit művelek, mire felkiáltott: „Te megint megetted a jácintokat!” – és a karomat megragadva már húzott is maga után, közben olyanokat mondott, hogy inkább pampuskát kéne ennem, mit képzelek én, hogy sapka sincs rajtam, és milyen lett így a kert – hiába mondtam neki, hogy én csak a rózsaszín jácintokat ettem meg, mert azok a legédesebbek, nem érdekelte. Bent aztán kötényt kötött, és sütött nekem pampuskát. Aztán nézte, hogyan fogynak a tányéromból, mint a jácintok a kertből.

*tót szavas töredékek, gyerekkori emlékek