J. és Á. a kollégáim voltak, mindketten programozó matematikusok. J.-vel zenéről, filmről beszélgettünk Godard-tól Tarkovszkijig, Miles Davistől Wagnerig, Á. pedig mindenféle helyekről mesélt Erdélytől Svájcig. Ez a két ember jutott eszembe újra és újra, ahelyett, hogy az elviselhetetlen, az embertelen, a reménytelen igazán megérintett volna. De nem, nekem ennek a két embernek a megleckéztetése jutott eszembe, csak mert legutóbb egyikük Lech Wałęsát annak homofób szövegéért méltatta, másikuk pedig kívánatosnak tartaná, ha minden magyar is kapna kárpótlást, akik ellen cigányok követtek el bűncselekményt.
Ezekkel az emberekkel - meg a többi volt munkatársammal ebből a csoportból - majdnem minden júniusban találkozom. Évről évre egyre nehezebb lesz ez a találkozó, filmről és hegyekről már nem lehet beszélgetni, de csak pár óra, azalatt az ember közvetlen közelről is elviseli a xenofób, fundamentalista szövegeket.
Novemberben elmegyek megint a darabra, hogy legközelebb - júniusban - megszólaljak.
Tegnap bepótoltuk, én is megnéztem, pk pedig újra.
VálaszTörlésErős előadás - kár, hogy már túl sokat olvastam és hallottam róla eddig is, tehát nem tudtam szűz szemmel nézni (pontosabban hallgatni - képzavar), jobb lett volna, ha váratlanabbul ér, de így is mellbevágó volt.
A közönség nagy része tizen-huszonéves volt - az ő véleményükre nagyon kíváncsi lennék, hogy mit vettek le a szövegekből és hogy mennyi aktualitását találták. Az mindenesetre biztató, hogy nem tapsoltak a végén, csak ültek a helyükön, kicsit zavarban és talán némileg megilletődötten is. Akárhogy is, jó az, hogy nem csak a jobbikos HÖK-ösök interpretálásában hallanak a hetven éve történtekről.
És hogy nekik a darab közben nem járt minduntalan a fejükben a soha meg nem ismert apjuk - mint nekem.