Rehab 5.

A múlt csütörtökön bot nélkül mentem gyógytornára. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy valójában már nem használom a botot, csak viszem magammal, mert az megnyugtat, de aztán fél távnál - kb. 400 méter - kiderült, hogy nagyon is használom, addigra ugyanis alaposan elfáradtam. Persze azért odaértem az SZTK-ba, csak az út hátralevő részét sokkal lassabban tettem meg, kb. annyira lassan, mint egy hónappal korábban bottal.
Másnap az orvoshoz is bot nélkül mentem, elmondtam, hogy ez így nem mehet tovább, tessék keresőképessé nyilvánítani, még ha a lábam nincs is rendben teljesen.
Úgyhogy ezen a héten már szabadságon voltam, elutaztunk Egerbe.
Ott aztán naponta háromszor úszás, amatőr vízi torna (Petteri közreműködésével), és a hatás két nap után érezhető volt, most már pár milliméternyit magamtól is tudom befelé és kifelé fordítani a lábfejemet (ez a fajta bokamozgás nagyon fontos egyenetlen talajon, lásd később). Ezenkívül minden nap séta és 8-10 (!) óra alvás volt még a program. A városban az Érsek-kert, Csákó, Maklári hóstya, illetve az Eszperantó sétány, Dobó tér, Széchenyi utca környékén szoktunk sétálgatni, de voltunk rendesen kirándulni is.
Az erdőbe bottal és bokaszorítóval merészkedtem.
A Szalajka-völgyben kb. annyit gyalogoltunk, amennyit békeidőben a Margitszigeten reggelente szoktam, csak ezt az utat - a szilvásváradi gagyiárusoktól a Fátyol-vízesés feletti rétig - háromszor annyi idő alatt, kb. másfél óra alatt tettem meg. A tisztáson egy órát pihentünk, és utána lefelé kisvonattal mentünk. (A lefeledés mindig nehezebb).
A másik erdei séta a Síkfőkút-Síkfőkút kör volt a zöld négyzet-sárga pont-piros kereszt útvonalon, kb. egy kilométerrel több volt, mint a Szalajka-völgyi, és lefeledés is volt benne. Ezt tudtuk előre, de azt már nem, hogy csak az első szakaszon lesz normális az út, míg a sárga és a piros ösvény gyakorlatilag föl volt szántva. Így aztán folyamatosan azt kellett lesni, hová lép, hová léphet egyáltalán az ember, mert az út nem egyszerűen egyenetlen volt, hanem buckás. (Nem értem, annyi egyéb földutat, erdészeti utat jelöl a térkép, ahol lehetne gépekkel járkálni.) De azért valamivel több, mint két óra alatt így is sikerült körbeérnünk.
Ez az út, azt hiszem, főként abban segített, hogy bátrabban járkálok majd megint.
Amikor hazajöttünk, akkor történt az igazán furcsa, de nagyon jó: olvasgattam, a lábam közben egy széken, de nem nyugodott, hanem mozgattam, mozgattam (ez a mozgatás különben teljesen kényszeres már, és például a liftben is gyakorlatozom: tükör is van, kapaszkodó is, ideális a terep a lábujjra állás gyakorlásához).
Egyszer csak pattant valami egyet a lábamban, egy pillanatig éles fájdalom, de azóta még sokkal könnyebben és lazábban mozog.
Egyszóval kezdem elhinni, hogy rendbe fog ez jönni, mondjuk, úgy szeptemberre, akkor majd vastalanítják, és pár hétig megint nehezebb lesz minden, na de utána micsoda érzés!