Pámbosik

Az egyik nagyanyámnál nem volt karácsonyfa sosem, a másiknál mindig volt, egészen picike. Csak 5-6 darab arany papíros szaloncukrot tett rá, a tetejére pedig kerek üveglemezre festett Mária-képet kötözött. Reggelente azt vártam, hogyan süti át a nap a berlini kék meg ezüst palástot és jelenik meg a padlón a színes árnykép. Olyankor csak azt néztem. Egy kisszéken ültem előtte, és az ujjammal rajzolgattam körbe, amíg el nem tűnt. Ködös napokon is a kisszéken ültem, akkor a havazást vártam, és közben figyeltem a nagyanyámat. Begyújtott, sütött, súrolt, mosott és foltozott. Egy régi bársonykabátot javítgatott, a bársony teljesen lekopott már, nem is vette fel soha, de örökölte, ezért vigyázott rá. Közben mesélt, milyen a tökmagolajos kenyér, hogyan kiabált a pálcás tanító a templomban, mikor temetett gyereket, csecsemőt is, felnőttet is.

Néha azt mondta: „Pámbosik, Pámbosik”, máskor meg azt: „Istenem, Istenem.”

Ez

itt

nem berlini kék, nem ezüst,

de ilyesmi naiv képecske volt az is.

Tetszett.