Juhelka

Idővel egyre több kudarcot és veszteséget könyvelhet el az ember.  De hát Halász Péter szerint is kudarctól kudarcig vezet az út, bár azt hiszem, ő ezt úgy értette, hogy ez az egyetlen helyes út. De most nem egy kudarccal, hanem egy veszteséggel akarok valamit kezdeni,  ahogy mondják, elvégezni a gyászmunkát, ennek több fázisa van, és nekem úgy tűnik, hogy a „tagadási” és  az „elfogadási” fázis határán a legnehezebb. Ilyenkor jót tesznek a különféle zenék.

Például ilyenek: Marin Marais vagy Arvo Pärt.

Vagy az is jó, ha az ember ír valamit. Én most ezt írtam.

A temetőcsősz szerint a sírásó már elment. Miért keresem, kérdezi. Egy pillanatra elgondolkodom, a sírásáson kívül vajon milyen ügyben kereshetném a sírásót. Aztán úgy döntök, hogy valószínűleg nem szokás a sírásóval beszélni, de engem a temetkezési szolgálattól küldtek, hogy kérdezzem meg, ásnak-e egyáltalán sírt, az ősszel sok eső volt, lehet, hogy magas a talajvíz. Elmondom ezt a csősznek, aki szerint ez hülyeség, nem emlékszik, hogy ne ástak volna a belvíz miatt. Ezzel a helytörténeti közléssel megyek vissza a városba. A lelkészi hivatalba kell még mennem a sírhely miatt. A tábla szerint fél óra múlva lesz ügyfélfogadás, ez várni sok, mást elintézni kevés, de mivel nem is akarom későbbre hagyni ezt, inkább az udvarban várok. Számolom a lábázat tégláit, eleinte csak szemmel követem a sorokat, de így mindig eltévesztem, ha séta közben számolnám, akkor túlságosan lassan kéne haladni, ami furcsán nézne ki, de hát úgy sincs itt senki. Egy sorban huszonhat téglát számolok, egy tégla harminc centi lehet, vagyis hét-nyolc méterre lehetek a lépcsőtől, állapítom meg, amit addig is láttam, és ekkor üti a nagytemplom a háromnegyedet. Előveszem nagyapám óráját. Délelőtt csak betettem a táskámba. Most nézegetem. Mintha gyerekkorom óta nem is változott volna, talán fakóbb a fekete ripsz óraszíj, aminek a végein a grafitszürke vasalat kifényesedett, de egyébként pont olyannak látom, mint gyerekkoromban. Tíz órát mutat - vajon ma délelőtt állt meg, vagy még tegnap este? Végre jön valaki, nem az irodába megy - mondja mindjárt -, de menjek csak be, várjak az előtérben. Bemegyek, semmivel sincs melegebb a félhomályos teremben. A falak mellett körben kárpitozott székek, középen összekötözött fenyők hevernek, öt-hat darab is lehet, de nem érezni fenyőillatot. Már elmúlt két óra, mégsem bánom, hogy nincs itt senki, sosem váltottam meg sírhelyet, és most mintha lelkifurdalást éreznék, amit nem kellene éreznem, talán nem is ezt érzem, de nem tudom, hogy pontosan mit. Sétálgatni kezdek a  teremben. Az iroda mellől nem látszott a harmónium, az egyik ablakfülkében áll, ez a felfedezés  kizökkent. Jó lenne felnyitni, megnézni a légáramoltató szerkezet gombjait, de végül csak nézegetem, mint az órát. A pedálokat posztóval vonhatták be, a széleknél kirojtosodott,  középen pedig már átütött a deszka, de néhol még látszik valamennyi az eredeti kék anyagból. Leguggolok, hogy megtapogassam ezeket a kék foltokat. Azt szeretném, ha csoda történne, és selymesnek, puhának érezném ezeket a fosszíliákat. De mint álomban szokott, épp nem tudok hozzáérni, világos sáv jelenik meg a padlón, megérkezett az ügyintéző. Fél óra múlva megváltom a sírhelyet.

"Ez nem valóság, de nem is álom"

Nem írtam posztot a múlt szombati Európa Kiadó-koncertről mindjárt akkor este, gondoltam, majd másnap, de másnap sem volt kedvem, meg azután később se. Pedig a koncert jó volt. És épp erről van szó: annyira ugyanaz minden.  Hihetetlenül unom ezt az "osztályon felüli elmeosztályt".
Szerencsére azért vannak még olyanok, akik mégis írnak. Az e heti ÉS-ből muszáj ezt betennem.

Végső Zoltán

AZ IGEN, IGEN KEMÉNY, KEMÉNY VILÁGRÓL

 (Európa Kiadó – A38, szeptember 16.)

Most illene eljátszanom, hogy már azokban a daliás időkben is…, de nem tehetem. Ugyanis kisiskolás fejjel utáltam az Európa Kiadót, egyszerűen bénának találtam a zenei kivitelezést: sokszorosan másolt kazettákon terjedt, esetlennek éreztem az egész megszólalását, az ordibálva éneklést pedig végképp nem értettem; a szövegek nem nekem szóltak. Legalábbis észleltem, hogy itt nem olyan szavak követik egymást sorban, mint azokban a zenékben, amelyeket a rádió játszott, és még káromkodtak is némelyik dalban. Aztán megjelent egy hivatalos lemez, amit meg is kaptam. A lemezhez tartozott egy klip a Küldj egy jeletből, és azt már B. Tóth László is játszotta a tévében – mit tegyek, az úttörőnek akkor ez volt a referencia. A klip nagyon idegesített a kalimpálva rohanó és repkedő énekessel, akkor félretettem magamban a zenekart, tulajdonképpen egészen mostanáig. Volt még egy köztes epizód: ha jól emlékszem, 2005-ben ugyancsak az A38-on többször is koncerteztek. Amikor elmentem, éppen az aktuális kultuszminiszter konferálta fel meghatottan a zenekart, így még a kezdés előtt gyorsan elmenekültem, mert rettenetesen cikinek találtam, hogy a pártpolitikát meglovagolva akar az undergroundból kimászni egy kereskedelmi szempontból sikertelen együttes. Az Európa Kiadóval történt első találkozásom kb. 25. évfordulóján azonban ki kell jelentenem: mindenben tévedtem.

A hétvégi dupla koncertre a jegyek előzetesen elfogytak, én vasárnap préselődtem be, gondolván, hogy a mostani EK-koncertsorozat utolsó előadásán csak történik valami, ami engem is felkavar. Hát történt! Először is, a tizennyolc eljátszott régi szám egytől egyig nagyon jó dal, erős fókusszal, tisztességesen körbeírt mondandóval és lefegyverző erejű költőiséggel. Egyedül a mostanság íródott Nem látta senki című nem érte el az ingerküszöbömet, de ezzel is bizonyára az fog történni, mint a többi EK-dallal. Szép lassan beszivárog az agyba, mert valahogy még én is ismertem szinte az összes szöveget, pedig tényleg igyekeztem távol tartani magamat a zenekartól. Ilyenkor furcsán érzi magát az ember, mert nem tudja, hogy honnan, mikor, miért került a fejébe, ami belekerült, és aztán arra gondol, hogy ez csak varázslat lehet. És valóban, Menyhárt Jenő bizonyára varázsló, ha szövegei ilyen mértékben váltak toposzokká. A mágus szerepére kissé rá is játszik, meglepően úrias tempóban beszélget a közönséggel, „Tisztelt hölgyeim és uraim”-nak szólítja a jelenlévőket, és magázódik, mintegy felemelvén a túlélőket, mindazokat, akik harminc éve is ott voltak az első koncerteken, és azokat, akik most szerzik első EK-tapasztalatukat. Az idővonal két végén lévő emberek valójában ugyanannak a halmaznak a tagjai, akiknek most összegyűlve, közösen kellett számot vetni azzal, hogy az EK 30 év alatt semmit nem vesztett aktualitásából. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy fiatal zenekarok miért nem énekelnek a máról, és most kellett rádöbbennem, hogy azért, mert Menyhárt Jenő már évtizedekkel ezelőtt elénekelt mindent arról, ami van. A politikailag és sok más szempontból többfelé szakadó országot hogyan lehetne jobban leírni annál egy dalszövegben, hogy „ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország” vagy „Ez a város egy távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”? És, hát nem akarnék senkinek tanácsot adni, de mivel az ilyesmire nyilvánvaló készség mutatkozik, javaslom, hogy bizonyos állami hivatalokban az irodai mosdóban, tükörbe nézés közben hallgassák meg néhányan az „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” kezdetű dalt. Ezt, a Szabadíts meg a gonosztól című számot egyébként a korábbi dobos, Magyar Péter énekelte, láthatóan igen rossz állapotban a ráadásban: igazán ihletett pillanat volt, amikor szinte üvöltötte, hogy „Ha nem leszek / hát nem leszek”.

A korabeli kazettás hangzás a jó erősítéssel gyorsan felülíródott, pedig a hangszerelés szinte megegyezik a korábbival. Legalábbis Másik János a nyolcvanas évektől kezdve ugyanazt a Korg szintetizátort használja, mégsem tűntek a hangszínei réginek, sőt, az Itt kísértünkben a kintornaszerű billentyűs betét kifejezetten modernnek hatott. Ugyanitt dzsesszes hatásoktól sem mentes zongoraszólót is kanyarintott Másik, nem véletlenül emlegetik minden interjúban őt úgy, mint aki a zenekar képzett tagjaként gatyába rázta a dalokat. Mindegyik tag énekelt egy-egy számot (a dobos Gyenge Lajos kivételével), Kirschner Péter Varga Orsolyával duettben a 3 Judit, 4 Zsuzsát, a basszer Kis László a Lehetet, Másik pedig a Popzenét – itt robbant először a hangulat.

Menyhárt a koncert közepén egy kakofóniával kísért performansz közben előadta, hogy „Az Európa Kiadó az a zenekar, amelyik mindig, mindenkor azt, úgy, ott játssza, amit akar, és nem hajlik meg senki akaratának. Úgyhogy tőlünk hiába követelnek, ránk hiába szólnak, minket hiába fenyegetnek, mert mi azt fogjuk játszani, amit akarunk” – és a közönség tombolt. Az ellenállás tehát védjeggyé vált, a showműsor része és talán ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Menyhárt Jenő legalább annyira okosan is írta szövegeit, és nem csak látnoknak bizonyult akkor, amikor azt énekelte, hogy „a jövő itt van és sose lesz vége”.