2011-10-15

Satisfactio


Nincs más, mondom most is.
Szeretem Bartolit, szeretem a régizenét, szeretem a méltányosságot, sőt, az igazságosságot. Az pedig igazságtalan, hogy a 17-18. században ezerszám kasztráltak fiúkat, eleinte azért, mert az egyházi kórusoknak nők nem lehettek a tagjai, később pedig – egészen a 19. századig – azért, mert az operák szereplőiként egyre népszerűbbek lettek a kasztrált énekesek, de csak néhányuk vált híressé, persze e kevesek sikeréhez szükség volt a több ezer névtelenségben maradt énekesre. A 2009-ben megjelent Sacrificium című album 17-18. századi műveinek kedvéért Bartoli képessé vált valami irracionálisra, és ma nincs más, aki képes volna ezeknek a daraboknak a tökéletes megszólaltatására. Elképzelni is nehéz az ezért végzett munkát. Igazi áldozat a 17-18. századi áldozatokért.
De.
Több de is van. Először is önző vagyok, meg egy kicsit különc és sznob, és Bartoli ezzel a misszióval valami olyasmit népszerűsít, amit én egy képzeletbeli klubhoz, a régizene kedvelők klubjához tartozóként szeretek évtizedek óta. Most meg itt ez az „ancienne vague”, ami nem esik elég közel az én régizenéhez való viszonyomhoz. Régizenét hallgatni szerintem rítus, és ez nem volt a MűPában kedden, tudom, hogy nem is kellett lennie, nekem mégis hiányzott, mert nem jött a feloldozás érzése a végén, nem jött a katarzis.
Aztán meg mi az, hogy olyanok is ott voltak a koncerten, akik láthatóan nem ismerték még a Sacrificiumhoz készült trailert sem?! Nem keresnek forrásokat? Nem rajonganak? Pedig ha ismerték volna a klipet, akkor a kosztümön eszközölt legapróbb változások sem késztették volna a publikum egyes tagjait örökösen arra, hogy kommentálják a látottakat, ilyesmiket például: köpeny le, maradt a mellény és az ing, majd a mellény helyett mente volt, utána meg csak ingujj, és megint mellény, végül a nagy átöltözés a fináléhoz és a ráadásdarabokhoz. Persze, persze ez is hozzá tartozott, mondhatni lényege lett volna ez is a koncertnek, hiszen barokk van, pompa, opera meg földöntúli énekelni tudás, ünneplés és ováció. És tetszett, hogyne tetszett volna, élvezte az ember ezt, de akkor ott hirtelen azt éreztem, hogy mindez mégis szükségtelen. A CD meg az érte végzett háttérmunka, a zenetörténeti kutatások és persze a koncertek – vagyis ezeknek a daraboknak csak az éneklése - elég. Csakhogy Bartoli olasz énekes, úgy van ott a színpadon, ahogy a Fellini-Róma című film jelenetében az olasz családok az utcán, amint a házuk előtt vacsorázgatnak. Egyszerűen az övé a színpad, hát tréfálhat, játszhat, kunsztot mutathat. És le is vagyok véve a lábamról, el vagyok bűvölve, valami büszkeségfélét is érzek, mint amikor az ember a gyerekét hallja. Csak az a katarzís, az nagyon kellett volna.
Ja és persze az is igazságtalan lenne, ha a kísérő zenekarról egy szót sem ejtenék, ez pedig ismét a csudásan régin szólni tudó Il Giardino Armonico volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Free counter and web stats