2011-07-25
Reggeli rituálék
Iskolába indulás előtt a gyerekekkel együtt felvenni a cipőt (hátha ettől gyorsabbak lesznek), közben mindhárman egy Krieger-darabot fütyörészni (akkor is, ha már rég mást kell gyakorolni).
2011-07-24
2011-07-23
"Maga a valóság gondolkodik összefüggésekben"
Mészöly-évforduló után egy nappal rövidke idézet A kiközösítés ürügyei című esszéből:
"A párában úszó táj töményen, líraian harmonikus, amilyen csak egy délnémet táj tud lenni. A történet önkéntes esküdtei, bírái – botokkal a kezükben – nyugodtan és derűsen pásztázzák a fény-szabdalta erdőt. Mintha egy paraszti, peripatetikus séta szertartásában vennének részt. Sietésre nincs ok. A hajtók tudják, hogy az áldozat is tudja: biztosan elfogják. Az indulat nem indokolt. A botrány végül is nem rendített meg semmit; a processzus viszont elvégezte a magáét, mint biztosítószelep. Mit akarhatnának még? Esetleg egy új méhészfelszerelést – mondja az egyikük –, ha ő kapja meg a már formaságból is kitűzött vérdíjat. Közben egy rendőrautó is felbukkan az erdei ösvényen, de az sem feltűnően. A per következő fórumára olajozottan siklik át az ügy. A kutyák nem csaholnak, csak amennyire éppen természetes. Semmi hangoskodás – szordínó; mint ahogy a színre lépő jogi megtorlás szervezettségéhez és a pátosztalan erőszakhoz illik. Abram szó nélkül lép elő a bokrok mögül, és hagyja, hogy kezére tegyék a bilincset. Ez az arc, amely az egész film során lágy szfinxszerűséget árasztott – most, a fák közt becsapódó fényben, fehér ingében, olyan áldozattá higgad, aki majdnem jézusian magasodik a hajtóvadászat fölé. Csak ekkor vesszük észre tudatosan is, hogy dombon, domboldalon fogják el. De azért ne gondoljunk most se szimbólumra. Elhisszük, hogy a valóság ilyen zavarba hozóan precíz, s hogy maga a valóság gondolkodik összefüggésekben."
"A párában úszó táj töményen, líraian harmonikus, amilyen csak egy délnémet táj tud lenni. A történet önkéntes esküdtei, bírái – botokkal a kezükben – nyugodtan és derűsen pásztázzák a fény-szabdalta erdőt. Mintha egy paraszti, peripatetikus séta szertartásában vennének részt. Sietésre nincs ok. A hajtók tudják, hogy az áldozat is tudja: biztosan elfogják. Az indulat nem indokolt. A botrány végül is nem rendített meg semmit; a processzus viszont elvégezte a magáét, mint biztosítószelep. Mit akarhatnának még? Esetleg egy új méhészfelszerelést – mondja az egyikük –, ha ő kapja meg a már formaságból is kitűzött vérdíjat. Közben egy rendőrautó is felbukkan az erdei ösvényen, de az sem feltűnően. A per következő fórumára olajozottan siklik át az ügy. A kutyák nem csaholnak, csak amennyire éppen természetes. Semmi hangoskodás – szordínó; mint ahogy a színre lépő jogi megtorlás szervezettségéhez és a pátosztalan erőszakhoz illik. Abram szó nélkül lép elő a bokrok mögül, és hagyja, hogy kezére tegyék a bilincset. Ez az arc, amely az egész film során lágy szfinxszerűséget árasztott – most, a fák közt becsapódó fényben, fehér ingében, olyan áldozattá higgad, aki majdnem jézusian magasodik a hajtóvadászat fölé. Csak ekkor vesszük észre tudatosan is, hogy dombon, domboldalon fogják el. De azért ne gondoljunk most se szimbólumra. Elhisszük, hogy a valóság ilyen zavarba hozóan precíz, s hogy maga a valóság gondolkodik összefüggésekben."
2011-07-18
Tegulárium 1.
Tegnap délután egyszer csak eszembe jutott a jaminai nagyanyámék háza, és tökéletesen láttam, mint egy filmet. A szobában reggeli fény, az ablakot csak félig takarja a két szögön lógó régi ágyterítő, felette széles fénypászma. A ház előtt közvetlenül földút, mellette a keskeny, téglagyári vasúti vágány, szemben pedig a soprák*, csak a túlfelükön látszik egy kis fény, ahogy az alagutaknál, hívogatnak. Az egyik legjobb játszóhely volt gyerekkoromban.
* szárítószín
2011-07-10
Tátika
Nyári szünetben azért szerettem a nagyanyámék melletti ház előtt játszani, mert a Suhajdáék ablaka mindig nyitva volt. A szobából hűvös áradt, óraketyegés hallatszott. Guggolós bogárnézegetés az árokparton. Jó volt ott azért is, mert az ő házuk előtt nem futórózsa, hanem tátika virágzott.
2011-07-07
"Lehetett láng, de nem lehetett hamva"
Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................
Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.
2011-07-03
De profundis
Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.
Jót aligha vártam, mégse hittem,
hogy ily nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kínunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullna,
gőzzé omlana.
Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak, világost-sötétet,
míg megtébolyul.
Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút:
hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz.
Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.
Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.
Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világmélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
