A koncerttel kezdem. Igaz, hogy Siegfried rajnai utazása és a gyászinduló között társalkodni kezdtek a mögöttünk ülők - hiába hagyta fent a kezét Fischer Iván diszkréten, de egyértelműen jelezve, hogy már folytatják is -, és igaz, hogy egy néni az előttünk lévő sorban pont a gyászinduló első néhány másodperce alatt köhincsélt, nyitogatott retikült és bontogatott cukorkát, de ez végül nem számított: a zárójelenet már megrendítő volt. Nagyon röviden: Wagner és Petra Lang és a Budapesti Fesztiválzenekar - katarzis. És hála a http://www.citedelamusiquelive.tv/ oldalnak, négy hónapig még újra és újra meghallgatható, és majd utána is, mert CD is készül.
És a Cabaret. Itt a zavaró momentumok kicsit erősebbek voltak, a duetteket például elég nehéz volt hallgatni, eleinte kínos perceket jelentettek (nem tudom, milyen lehet a másik - Básti-Haumann - szereposztással), de a végére azért a helyükre kerültek ezek a részletek is. De volt valami, amivel nem ez a helyzet. Ez pedig a közönség. Az előadáson kétszer hangzik el egy náci dal. Először Keresztes Tamás énekli mint amolyan zenélő porcelánfigura.
Majd nem sokkal később eljegyzési ünnepségen hangzik el. Kis idillként indul a dalocska - napsugaras rét, erdőben iramló szarvas -, de nagyon hamar lesz indulószerű, és ekkor már dobszó kíséri az éneket, Keresztes Tamás mint Konferanszié (a másik szereposztásban Vati Tamás) pedig vezényel a nem látható közönségnek, és a valódi, színházbeli közönség tapsolni is kezd, ezzel ér véget az első felvonás. Letaglózó. Bozsik Yvette tudja, milyen az emberi természet, tapsolnak, ha az az elvárás. A Cabaret éppen ezért mindig aktuális lesz, és a Bozsik rendezte, koreografálta verziót is érdemes megnézni. A táncosok pontosak, Marozsán is jó, ezenkívül hihetetlenül sok finom részlet van, fényekkel való játék, egy-egy poén, utalás.
Az előadást mozgató Keresztes Tamás pedig ördögi.
(De ez "a holnap az enyém" (taps) azért mégiscsak nyugtalanító. Pedig olyan ártalmatlannak tűnik, és Keresztes - a "nagy hitető" - is azt mondja, hogy minden olyan gyönyörűűűű. Ettől aztán még félelmetesebb.)
(Egyébként a "heimatosság" ma is megvan, csak szerencsére ma már nem "holnapoznak", legalábbis a németek nem. Viszont ki ne vágyna a természetbe, ki ne szeretne kedves szomszédokat, csöndességet, olyan helyet, ahol köszönnek egymásnak az emberek és ahol rend van?
)
Tegnapelőtt Cabaret, tegnap Wagner, ma Budai-hegység. Hiszen - ahogy pk írja -: „ki ne vágyna a természetbe?” Ahol is például ezt volt szerencsénk látni egy erdei pad támláján.
VálaszTörlés(Mint látható, a „nem” szócskát egy nem heimatfi már megpróbálta eltávolítani, de nem teljes sikerrel.)