A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire.
 Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, 
mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a 
létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul 
birtokolhat és igényelhet mindent.
A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire,
 amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van 
„joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével 
ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy 
kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse 
önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.
(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)
(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
