A Kesztyű sorozatból

December első vagy második hétvégéjén - szabad szombattól függően - kezdődött a disznóvágási idény a családban. Mindig volt disznótor mindkét nagymamánál, volt a nagynénéméknél, volt Petrovszkiéknál - a szomszédban -, és mindenki ment mindenkihez segíteni. Minket az unokatestvéreimmel már előző este elvittek a mamákhoz, hogy ne kelljen korán kelnünk (ahogy szegény Jancsi kivégzésekor is), de amikor megszületett az öcsém, akkor egy-két évig mi csak reggel mentünk az anyámmal.
Így volt ez 75-ben is. Mivel sok volt a hó, könnyebbnek ígérkezett, ha szánkóval megyünk. Támla nélküli, nagyobb gyereknek való szánkónk volt, az öcsém pedig nem volt még kétéves. Ezért az anyám kettőnket húzott egyszerre. Az öcsém ott üldögélt előttem stepplt csehszlovák bundazsákban, kötött sapkában és egyujjas kesztyűben. Annak a kesztyűnek az az egyetlen ujjacskája úgy kétcentis ha lehetett, és sosem lehetett belevarázsolni a Csabi hüvelykujját. De így is nagyon aranyos volt a kezén. És tetszett a sapkája is. Nem bojtos sapka volt, nem is gombos, hanem megkötős és játékmackó-színű, meg a kesztyű is. Egyszóval irigyeltem a sapkát is, kesztyűt is. Szépek és újak voltak, nem örökölte senki nagyobb gyerektől őket az öcsém, hanem direkt neki kötötték, nem ronda lila volt, bojttal és gombbal, és nem mintás kesztyű járt hozzá, hanem egyszínű, egy kicsi barna mancs. Mentünk az Orosházi úti hídon*, és azon töprengtem, mitől lehetséges az, hogy a híd oldalán álló erdei fenyőknek a tűlevelein is megmarad a hó. Csabi pedig egyszer csak eldobta a kesztyűjét. Nem is értettem, hogyan vette le. Meg kellett állnunk, hogy felvehessem. Vissza a szánkóra, öcsém elém, próbáltam ráadni a kesztyűt, de a bundazsák ujja túlságosan hosszú volt, nem tudtam alá igazgatni a kesztyűt. Már a "Jobb, mint otthon"-nal** szemben jártunk a téglagyár oldalában, mert a járdán már ellapátolták a havat, amikor megint ott volt a barna kesztyű a hóban. Ezúttal hamarabb észrevettem, még a szánkóról fel tudtam volna venni, de nem vettem fel. Egy-két másodperc múlva már annyira messze voltunk viszont, hogy szólnom kellett volna újra az anyámnak. És minél tovább vártam, annál kevésbé mertem szólni, mert már 8-10 métert is vissza kellett volna menni, talán keresni is kell, mi pedig sietünk. Így aztán nem szóltam. Arra gondoltam, hogy majd visszafelé biztosan ott lesz még. Nagyanyáméknál persze látta az anyám is, hogy nincs meg a kesztyű, a szép barna, aranyos, egyujjas, és én nem mondtam meg, hogy láttam, amikor leesett.
A fél pár kesztyűt pedig már nem használhatta az öcsém, én eltettem a játékaim közé. Nagyon tetszett.

* vasúti felüljáró
** kocsma az Orosházi úton, ma Otthon néven működik, pedig mindenki Jobbmintnak hívta

Gabuzina*

Már három hete, hogy Csabán voltam. Gondoltam, mesélek most már róla. De amint leírtam ezt, nehéz is lett a szívem. (Mint amikor Amszterdamból kell visszajönni Pestre - "lehetek keleten, lehetek nyugaton" - úgy látszik.)
Első este Dorka és Dorka - a kutya-puttó - volt (meg egy kis beszélgetés, meg valami melankólia). Másnap reggel - mint rendesen - palacsintasütés. Utána bicikli: a pedálon a bal láb (!), jobblábas rollerezéssel felszállás. Erre a mutatványra csakis Békéscsabán kerülhetett sor. Betekertünk Bojszival a városba, és Kisjackónak - a Rammstein-feliratos póló mellé - megvettük a legrondább piros bevonatos, mézeskalácsmintás tortát, amit valaha is láttunk. Délután köszöntyű. Aztán esti séta a ligeten át a Nagytemplomig. Azt hiszem, nem nagyon tudom leírni, hogy milyen volt a Luther utca - Baross utca kereszteződésébe érni, ott körbenézni, majd fel a templomra - inkább legyen talán egy sztolicska helyette:
"Délelőtt a ház előtt, a Gyóni Géza utca páratlan oldalán, délután a ház mögött, a Knézich utca páros oldalán játszottam. Ott mélyebb volt az árok, ezért jobban szerettem, de a nagyanyám nem, mert ott csak akkor láthatott, ha kijött. Mégis hagyta, hogy hátramenjek, ha azt mondtam, ott van árnyék. Ültem az árokban, és néztem a felhőket, az apám meg hiába kérdezte esténként, hogy találtam-e sírikét - az árokban sok szokott lenni, mondta ilyenkor -, mert sosem találtam. Nem tudtam, mi az, de amit találtam, arról tudtam, hogy katáng, tücsök, folyondár, hangya, lednek, lepke, pitypang, darázs, nem pedig sírike. De néha felhőnézés közben próbáltam elképzelni, mi és milyen lehet. Talán bogár, olyasmi, mint a katica vagy a bodobács, talán valami virág, és lila. Több nyár telt el így, mire megkérdeztem az apámtól, mi az a sírike. Annyit mondott csak, hogy papsajt. Számomra értelmetlen volt, és bántam, hogy nem volt már csak sírike. A képzeletemben ma már van sírike is, papsajt is, és most már az apám is csak ott. Legtöbbször a párkányon ülve képzelem el őt, amin ez a felirat: Gloria sit Coeli Domino, sit gratia terris.”
Párkány, kantáta - otthon voltam három hete.

* Gabuzina: tót szó, azt jelenti, gizgaz.

Pámbosik

Az egyik nagyanyámnál nem volt karácsonyfa sosem, a másiknál mindig volt, egészen picike. Csak 5-6 darab arany papíros szaloncukrot tett rá, a tetejére pedig kerek üveglemezre festett Mária-képet kötözött. Reggelente azt vártam, hogyan süti át a nap a berlini kék meg ezüst palástot és jelenik meg a padlón a színes árnykép. Olyankor csak azt néztem. Egy kisszéken ültem előtte, és az ujjammal rajzolgattam körbe, amíg el nem tűnt. Ködös napokon is a kisszéken ültem, akkor a havazást vártam, és közben figyeltem a nagyanyámat. Begyújtott, sütött, súrolt, mosott és foltozott. Egy régi bársonykabátot javítgatott, a bársony teljesen lekopott már, nem is vette fel soha, de örökölte, ezért vigyázott rá. Közben mesélt, milyen a tökmagolajos kenyér, hogyan kiabált a pálcás tanító a templomban, mikor temetett gyereket, csecsemőt is, felnőttet is.

Néha azt mondta: „Pámbosik, Pámbosik”, máskor meg azt: „Istenem, Istenem.”

Ez

itt

nem berlini kék, nem ezüst,

de ilyesmi naiv képecske volt az is.

Tetszett.

Csillagos - kalkopirites - este

Megint a kacatok között matattam, és találtam egy ilyet:

Legalább két kiló követ cipelt Lacika a suliba. Az iskolatáskáját én vittem, ő a karatés hátizsákkal, tornazsákkal, uzsonnával, szóval majdnem teljes harci díszben vonult előttem, és én a szokásosnál is nehezebbnek találtam azt a táskát. Meg is kérdeztem, hogy követ visz-e, vagy mi, hogy ilyen nehéz. Erre azt mondta, igen, de nem köveket, hanem ásványokat. Ajándékba visz egy-egy piritdarabot a tanító néniknek, és egy nagyon szép, szabályos, hófehér kalcitkristályt az egyik kislánynak. Néhány különleges darabot is berakott még, hogy megmutassa a gyerekeknek. Az egyik igen értékes, még Misi bácsi is azt mondta, hogy de örülne, ha ő is találna olyat egyszer. Csak az a baj, hogy nincs este, mert akkor a kalkopiritszikrákat is megmutathatná a gyerekeknek, igaz, akkor még egy kalapács is lenne a táskájában, merthogy azzal kell jó nagyot ráütni az ásványra, és akkor fénylő pontok szóródnak szét, de ez csak sötétben látszik.

Nagytemplom

Nagyon magas. A második emeletre falépcső visz, vastag, öreg, mély repedéses, domború lépcsőfokok, innen szinte madártávlatból látni az oltárt, a hang is nagyon távoli. Szép ívek és oszlopok, súlyos fehér falak. A padokon Tranosciusok. Napos időben hatalmas fénypászmák az ablakokból. Világos van bent, mint egy Vermeer-képen. Sokszor elképzeltem, ha kivinnék a padokat, akkor bálterem lehetne, legalább egyetlenegyszer lehetne. Persze rizsporos, menüettes. Szeretem őt.

Kesztyű-sorozatból

Régiségeket olvasok. Ezt most találtam:
"Lacika bokszkesztyűje, borkősavas hintőporral szokta beszórni, gondosan kiteszi félárnyékba szellőzni, összetépőzárazza, vászonzsákba teszi, aztán beszél arról, hogyan sikerült edzésen felvennie, én meg nem értem meg."