Rehab 7.

Ahogy azt nyár derekán írtam, lesz még egy-két rész, és egy héttel ezelőtt meg is volt az orvosiacél-mentesítés, de nem a borzasztó János kórházban, hanem a belvárosi egynapos sebészeten. Jó dolog az egynapos sebészet, vélhetően azért, mert igen szigorúak az előírások, és azoktól eltérni nem lehet (egyéb egészségügyi protokollok esetében ez nem ennyire egyértelmű, szerintem).
A műtét utáni négyórányi megfigyelés valóban az volt: mind a sebész, mind az aneszteziológus többször is vizitált, az ápolónő pedig segítőkész és figyelmes volt, nem pedig undok. Négy órával később el is engedik az embert. Az már önmagában gyógyulás, hogy nem kellett egyetlen éjszakát sem kórházban tölteni, pláne nem a Jánosban, viszont az is igaz, hogy mozogni csak mankóval tudtam az első két napon, és aludni most sem volt könnyű, kizárólag háton volt lehetséges, és kellett a Donalgin is.
De két nap után már a bal lábamat is letettem, habár terhelni még nem tudtam, de mégis könnyebb volt a helyváltoztatás így, mint a klasszikus ugrálással. Csütörtökön varratszedés lesz.
Egyszóval már nincs se harmadcsőlemez, se szegecsek, se kampós szegek, és már most érzem, hogy sokkal jobban fogom tudni körbeforgatni, illetve lábélre fordítani a lábfejemet.
Remélem, novemberben megint jöhet egy kis gyógytorna, és az egyéves évfordulóra talán majdnem olyan lesz minden, mint a töretés előtt volt.

Rehab 6.

Ezt a sorozatot akár le is zárhatnám, mert nyilvánvalóan rendbe jöttem: újra idegesítenek a nálam lassabban gyalogló emberek - és ilyenek egyre többen vannak.
Persze még van gyógytorna, de már tudok csak bal lábon is állni néhány másodpercig, úszni is járok, és reggelente már a szokásos margitszigeti gyaloglás is megy végig.
(Azért ősszel lesz még egy-két rész a vastalanítás után.)

Rehab 5.

A múlt csütörtökön bot nélkül mentem gyógytornára. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy valójában már nem használom a botot, csak viszem magammal, mert az megnyugtat, de aztán fél távnál - kb. 400 méter - kiderült, hogy nagyon is használom, addigra ugyanis alaposan elfáradtam. Persze azért odaértem az SZTK-ba, csak az út hátralevő részét sokkal lassabban tettem meg, kb. annyira lassan, mint egy hónappal korábban bottal.
Másnap az orvoshoz is bot nélkül mentem, elmondtam, hogy ez így nem mehet tovább, tessék keresőképessé nyilvánítani, még ha a lábam nincs is rendben teljesen.
Úgyhogy ezen a héten már szabadságon voltam, elutaztunk Egerbe.
Ott aztán naponta háromszor úszás, amatőr vízi torna (Petteri közreműködésével), és a hatás két nap után érezhető volt, most már pár milliméternyit magamtól is tudom befelé és kifelé fordítani a lábfejemet (ez a fajta bokamozgás nagyon fontos egyenetlen talajon, lásd később). Ezenkívül minden nap séta és 8-10 (!) óra alvás volt még a program. A városban az Érsek-kert, Csákó, Maklári hóstya, illetve az Eszperantó sétány, Dobó tér, Széchenyi utca környékén szoktunk sétálgatni, de voltunk rendesen kirándulni is.
Az erdőbe bottal és bokaszorítóval merészkedtem.
A Szalajka-völgyben kb. annyit gyalogoltunk, amennyit békeidőben a Margitszigeten reggelente szoktam, csak ezt az utat - a szilvásváradi gagyiárusoktól a Fátyol-vízesés feletti rétig - háromszor annyi idő alatt, kb. másfél óra alatt tettem meg. A tisztáson egy órát pihentünk, és utána lefelé kisvonattal mentünk. (A lefeledés mindig nehezebb).
A másik erdei séta a Síkfőkút-Síkfőkút kör volt a zöld négyzet-sárga pont-piros kereszt útvonalon, kb. egy kilométerrel több volt, mint a Szalajka-völgyi, és lefeledés is volt benne. Ezt tudtuk előre, de azt már nem, hogy csak az első szakaszon lesz normális az út, míg a sárga és a piros ösvény gyakorlatilag föl volt szántva. Így aztán folyamatosan azt kellett lesni, hová lép, hová léphet egyáltalán az ember, mert az út nem egyszerűen egyenetlen volt, hanem buckás. (Nem értem, annyi egyéb földutat, erdészeti utat jelöl a térkép, ahol lehetne gépekkel járkálni.) De azért valamivel több, mint két óra alatt így is sikerült körbeérnünk.
Ez az út, azt hiszem, főként abban segített, hogy bátrabban járkálok majd megint.
Amikor hazajöttünk, akkor történt az igazán furcsa, de nagyon jó: olvasgattam, a lábam közben egy széken, de nem nyugodott, hanem mozgattam, mozgattam (ez a mozgatás különben teljesen kényszeres már, és például a liftben is gyakorlatozom: tükör is van, kapaszkodó is, ideális a terep a lábujjra állás gyakorlásához).
Egyszer csak pattant valami egyet a lábamban, egy pillanatig éles fájdalom, de azóta még sokkal könnyebben és lazábban mozog.
Egyszóval kezdem elhinni, hogy rendbe fog ez jönni, mondjuk, úgy szeptemberre, akkor majd vastalanítják, és pár hétig megint nehezebb lesz minden, na de utána micsoda érzés!

A tett színhelye

Az "Ismerd meg hazád összes kórházát" mozgalom aktív részvevőiként ezúttal itt jártunk - de szerencsére nem mint palliatív ellátásra szorulók, hanem csak egy CT-beutalóért és -vizsgálatért.
De már csak azért is érdemes volt elmenni a Korányi Intézetbe, mert a B épület halljában - sok egyéb emléktábla mellett - ez a Bálint Endre-mozaik is látható (Vajda itt halt meg a tüdőszanatóriumban):

Tavaly decemberben pk egyszer már szerencsét próbált volna a kórházban, de csak idáig jutott,

merthogy ezen

a tükörsima járdán darabokra törte a bokáját, máig megfejthetetlen okokból. Aztán pedig itt üldögélt a zuhogó jeges esőben, amíg megjött az ezerszer áldott felmentő csapat Kriszta, Máté (és az autója) képében.
Úgyhogy most eleve autóval abszolváltuk a programot - és sikerült is minden külsérelmi nyom nélkül megúszni.
A rejtélyes baleset helyszínén pedig ezek a gyönyörű ibolyák nőttek, mintegy engesztelésül.

Kérés

Hét nap után újra itthon.
Hat szobatárs helyett csak egy; többé-kevésbé működik az agyam; éjjel remélhetően lehet majd aludni; és még net is van. Szóval szép az élet.
(Úgyhogy igazán nem akarok telhetetlennek látszani, de a sok próbatétel után most egy darabig békén hagyhatna már minket a Jóisten. Tudom, azért sújt, mert szeret - de azért mégis. Köszönöm előre is.)

Lúcio? Roberto Carlos? Netán Rivaldo?