Metszőolló

Volt a Gyóni Géza utcában pár tárgy, amelyekre nem vonatkoztak a gyerekeknél szokásos tiltások,  ilyen volt a  metszőolló, amely a nagyapám szerint való volt gyerek kezébe is, és adott nekem is egyet mindig, amikor március táján metszeni kezdett. Megmutatta, hogy minek kéne megmaradni és mit lehet - pontosabban kell - levágni. Na, ez teljesen érthetetlen volt. Az okot értettem, hogy a jobb termés miatt, csak azt  nem, hogy mi az összefüggés, hogyan lesz a kevesebb vesszőn jobb a termés. Nem értettem, hát hamar meg is untam, meg vágni is nehéz is volt, de azt szívesen néztem, ahogy a nagyapám dolgozott. Nem azt figyeltem meg, hogy mit csinált, hanem csak a mozdulatait néztem, meg az olló kattanásait hallgattam. Ha közben játszani kezdtem, akkor is mindig csak annyira távolodtam el, hogy a metszőolló hangját még halljam.
Azt hiszem, megtanulok szőlőt metszeni, nagyon bensőséges dolog.

Novemberi szőlő

Volt a Gyóni Géza utcában pár dolog, ami máshol nem volt. Például tótul, németül tanulgatni, paradicsomos almalekvárt kevergetni, a még zöld barackot hullámos hámozóval hámozni, szőlőt metszeni, cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákból darázscsapdát csinálni, száraz kenyeret sznyitkére vágni, mustot üvegbe tölteni, szőlőt maggal együtt megenni, haluskát csinálni, kimondani tudni, hogy sirokisztoljec (vagy valami ilyesmi, egy pad volt ez a kertben), ezeket mind csak ott kellett nekem, és hát mindegyikkel volt egy kis baj. A tótot nem szerettem, most aztán hiába kérdeznék az anyámtól olyasmit, amit régen sokszor hallottam, megkérdezni sem tudom. A német, az tetszett volna, de nagyapám alapos ember volt, mindig az elejéről kezdte az anyagot. A paradicsomos almalekvárt nem figyeltem meg, és amit én főztem később, az másmilyen lett, mint a nagyanyámé volt. A zöld barack húsába a legtöbbször beleszorult a hámozó, most is mindent kiskéssel hámozok inkább. A metszőolló szárait csak két kézzel tudtam összenyomni, és vagy átvágtam így a venyigét, vagy nem (gyanítom, hogy nagyapám csak valami „játék szőlőt” bízott rám). A cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákat sajnáltam, mert azokkal én játszhattam patikusost. (Ezenkívül Ildi, a barátom, megvetette a darázscsapdát, mert azt hitte, hogy az ő nagypapájának a méhecskéi is az üvegcsékben végzik.) A száraz kenyeret csak a nagyanyám tudta átlátszó vékonyra szeletelni. A mustból mindig többet mertem a tölcsérbe, és kifolyt az üvegből. A szőlőmagot titokban kiköptem. A haluskatésztát a sodrófáról nem tudtam olyan hirtelen sodró mozdulattal kiteríteni, hogy közben a tészta a deszkához csapódjon, és így is vékonyodjon, de talán ez ma már menne. Ami viszont végképp csak a Gyóni Géza utcában volt, az a novemberi szőlő, és olyan édes szőlő, mint a novemberi szőlő. nincs is másik. A nagyapám a szüretkor kiválogatott nyolc-tíz fürtöt egyénként kötözgetett fel a padláson egy madzagra, amit két szelemen közé szögelt. November végén aztán minden nap lehozott egy-egy fürtöt, leszedegette az egészséges szemeket, azokat egy-két órára langyos vízbe tette, aztán egyszerre meg is ettük az egészet. Ő magostul, én anélkül.