Kósa óbester

A művészetnek és a művészeknek szükségük van mecénásokra és donátorokra. Még a tehetséges képzőművészek többségének is, hát még azoknak, akik nem azok, és csak akkor van reményük például képeik eladására, ha rendelésre festenek: pontosan azt és pontosan úgy, amit és ahogy rendelnek tőlük. (Az ilyet persze prostituálódásnak is lehet hívni némi rosszindulattal - úgyhogy hívjuk is annak.)

Az alábbi, 28 négyzetméteres, Huszártalálkozó 2010 című műalkotást - melyből csak kis részletet van módunk bemutatni - egy Boros József nevű debreceni hotel- és sokmindenmás-tulajdonos rendelte új szállodája halljába, és tegnap meg is volt az ünnepélyes avatás. A nagyvállalkozó maga szerényen meghúzódik a kép alján, az első sorban, bájos leánya és sokra hivatott fiúgyermeke - szelíd szeretetet és feltétlen tiszteletet egyként árasztó - karéjában.
De Boros úr talán rá se szánta volna magát e nagyvonalú gesztusra, e lenyűgöző pannó szponzorálására, ha nem gondolna végtelen hálával Kósa Lajosra, városa polgármesterére, aki önzetlen segítséget nyújtott számára. Szerény viszonzásul a kép középpontjában ő látható (érthetetlen okokból nem a fehér paripán pompázik, ám gyönyörű, panyókára vetett dolmányának skarlátvöröse - micsoda festőbravúr! - mintegy rímel a donátor nadrágjának színére).
A mű (amelynek hátterében valamelyik nagy debreceni folyam hömpölyög) további szereplői között az érdemdús helyi notabilitások szinte mind feltűnnek, alpolgármestertől főépítészig - de teljes felsorolásukra nem vállalkozhatom, mert sajnos nem ismerem mindegyiket. (Pedig igencsak kíváncsi lennék, főleg a piros rózsát átvevő kecses kisasszony balján álló, mustárszín mentés délceg úr kilétére, aki a megszólalásig hasonlít az ifjú Joszif Visszarionovicsra.)
A jeles mester - Boros Gyula, jegyezzük meg a nevét! - fenti remeke óhatatlanul eszembe juttatja a mintegy tíz évvel ezelőtt készült, hasonló érzeményeket és élénk médiaérdeklődést kiváltó másik gigászi méretű festményt, a Millenniumi Magyar Kormány a Korona évében címűt, amelynek azonban mostoha sors jutott: a megrendelő nem vette át Róth Istvántól, az alkotótól, és a néhány évvel későbbi árverésen - a kép valódi értékét meg sem közelítő 25 millió forintos áron - sem kelt el. Érthetetlen a dolog, annál is inkább, mert a kép két főalakjának egyike úgy nyilatkozott, hogy a festmény méltó helye a köztársasági elnöki rezidenciában, a Sándor-palotában lenne.
Hát ha ott nem is, de a nyilatkozó szívéhez oly közel álló kisgazda-fellegvárban, a Nagyatádi Szabó-házban szerencsére megtekinthető a 14 négyzetméteres alkotás, mert egy bizottság - felismerve a kép rendkívüli jelentőségét - pártfogásába vette, és elszállíttatta az üzemeltetésében levő emlékházba, Csokonyavisontára.