Fritzéknek szeretettel PK-tól

 Pite-virág. Aszalt szilva, aszalt barack, aszalatlan marcipán. Esztétikum és ujjongó ízlelőbimbók

Jácint, pampuska, sztolicska

Még a mankós időkben jutott eszembe az egyik sztolicska*, merthogy a fürdőszobában nem mindig mankóztam, hanem a mosógépbe, radiátorba kapaszkodva „krojcoltam”, vagyis váltakozva toltam oldalra a jobb sarkamat, illetve a jobb lábfejemet, és így oldalaztam a mosdókagylótól a szennyestartóig, hogy arra ülve fésülködhessem. Aztán tegnap megint eszembe jutott az a régi történet, de most azért, mert Petteri megvette az idei első jácintot. Lila. A lila jácint a legillatosabb.
A rózsaszín pedig – na de ehhez jöjjön inkább a mese!

Sapka nélkül szöktem ki. Leguggoltam, hogy a nagyanyám a konyhaablakból ne lásson meg, és a verandán törpejárásban orozkodtam odáig, ahol a kő már csigamintás volt. Onnan próbáltam elérni egy-egy jácintot, csakhogy a virágágyás és a veranda között keskeny földsáv húzodott, ezért nem mindig értem el a virágokat. Olyankor óvatosan előbbre csúsztattam a lábamat a kövön, és amikor a talpam már félig a levegőben volt, újra megpróbáltam elérni a szirmokat. Amennyit csak elértem, letéptem és megettem. Ha elfogytak a szirmok, akkor a sarkamat jobbra-balra forgatva oldalaztam tovább. Arra figyeltem, hogy előre ne essem, ezért sosem vettem észre a nagyanyámat a hátam mögött. Ma is találgatom néha, vajon meddig állhatott és nézte, mit művelek, mire felkiáltott: „Te megint megetted a jácintokat!” – és a karomat megragadva már húzott is maga után, közben olyanokat mondott, hogy inkább pampuskát kéne ennem, mit képzelek én, hogy sapka sincs rajtam, és milyen lett így a kert – hiába mondtam neki, hogy én csak a rózsaszín jácintokat ettem meg, mert azok a legédesebbek, nem érdekelte. Bent aztán kötényt kötött, és sütött nekem pampuskát. Aztán nézte, hogyan fogynak a tányéromból, mint a jácintok a kertből.

*tót szavas töredékek, gyerekkori emlékek

Télen

Azt hittem, rosszul hallottam a tévében, hogy Svédországban mínusz 38 fok is volt ma hajnalban. De nem, tényleg annyi volt. Nincs áram, nincs fűtés, nincs közlekedés. Mesélős idő, na persze, ha lenne kedvük mesélni, bár ki tudja.
Na de itt nincs ilyen hideg, úgyhogy mesélek a hófehérre kikészített, kívül prémes, pompongombos, göndörös, puha ujjvégű bundámról, amiben sokszor játszottam jegesmedvést. Elképzeltem, hogy kicsi jegesmedve vagyok, és a szobában néha négykézláb járkáltam ebben a bundában, a konyhában pedig két lábon. A jegesmedvék tudnak két lábon járni, azt ugyan nem tudtam, hogy az egészen kicsi bocsok, amilyen én is voltam, azok még nem. Pedig ezt tudnom kellett volna, akkor nem történt volna baj a konyhában, mert akkor ott is csak négykézláb játszottam volna, és nem rakosgattam volna a jégvirágokat, jégmálnákat, jégmézet, vagyis nem rakosgattam volna a bögréket, csuprokat, vastag pálinkáspoharakat egy nagy fonott tálcán, a sparhelt tetején és a vizespoharakat egy pöttyös zománcos tálcán a konyhaszekrény szélén.
Így viszont rakosgattam, és annyira szerettem a rakosgatást, annyira szerettem néhány bögrét és poharat, hogy amikor nem volt elég idő jegesmedve-vendégséget, jegesmedve-óvodát játszani, amikor sietni kellett valahová és én már a bundában vártam anyámékat, akkor is gyorsan rakosgattam kicsit. Mint azon a reggelen is, amikor a göndörös, prémes bundás kezemet végighúztam a konyhaszekrény szélén jégreggelit keresve. Csakhogy a göndörös prém beakadt a tálca szélébe, és az lezuhant. Hullottak, törtek a poharak, pattogtak a szilánkok, mint az igazi jégkristályok. Szép volt, csak veszélyes.


És ha üveg, akkor egy szép római darab.

És ha jegesmedve, akkor Knut.