BWV 255

Tegnap otthon voltam kicsit, legalábbis tízórányi Bach után, a nap végén. A Bach-maraton utolsó darabja a Magnificat volt a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és a Szent Efrém kórussal, majd végül még egy közösen énekelt korál, akárha Csabán a nagytemplomban:

A maratonok közönsége hál’ istennek nem pofafürdős, viszont nagyon sokszor ülnek körülöttünk tudálékos zenészek vagy vízgereblyéző baráti társaságok. Mindkét csoportra jellemző, hogy az első hang elhangzása után sem hagyják abba a beszélést, okvetlenül befejezik a mondatot suttogva, amit azonban egy méteren belül mindenki más is hall. Engem ez zavar. Van néhány helyzet, amikor szeretek várni, például koncertek előtt is, de kell hozzá a csönd.
Azért persze volt az is tegnap, na meg nagyon jó koncertek, például a Musikalisches Opfer a Kuijken családdal, a 4., 5., 6. Brandenburgi verseny virtuóz csembalójátékossal (Jeremy Joseph), műsoron volt a három zongorára írt C-dúr verseny. Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János dolga nem volt könnyű, szerintem elég sokunknak ez a darab a Schiff–Falvai–Kocsis-féle felvétellel azonos, de a tegnapi előadás is nagyon rendben volt. Az ember nem is érti, hegedűn kívül miért hallgat bármi mást, ha egyszer hallgathat Kelemen Barnát, Baráti Kristófot, de aztán persze meghallgatja Perényi Miklóst, még szép.
Szóval zenei áldozat, csönd, Bach, így valahogy, köszönet a BFZ-nek.

Karácsony, vízkereszt, Bach-maraton

Viszonylag sokáig tartott a karácsony, mert 26-án jöttem haza anyámtól, a karácsony nekem mindig addig tart, amíg fel nem szállok a vonatra, előfordult ez már 25-én is, 27-én is. 

Ajándék helyett egy mini olajradiátort csempésztem anyám fürdőszobájába, olyan kicsit, hogy - csomagolás nélkül - elfért a bőröndömben, abban vittem le. Anyám sokáig észre sem vette a szerkezetet, pontosabban azt észrevette, hogy nincs olyan hideg a fürdőszobában, csak azt nem, hogy miért. Ez csak akkor derült ki a számára, amikor éppen odabent volt, és pirosan világítva bekapcsolt a termosztát (illetve nem az kapcsolt be, de ez most mindegy). Ez szenteste történt, és teljes volt a siker, jobban bejött, mint tavaly a két köteg préselt fabrikett, szintén bőröndben szállítva. És öcsém is mutatott némi érdeklődést a vargányapor és a parmezán iránt. Nekem pedig lett új termoszom. (Már kettőt elhagytam, valahogy mindig kiesnek a hátizsákom palacktartójából. Bezsebeltem még egy üvegcse gyömbérszirupot is.) 

De a legjobb a sütés volt. Az öcsém sütött, azt nagyon jó nézni: 

 

 

25-én jöttek a gyerekek, anyám a kályhába is begyújtott, másnap vissza Pestre. 
Az utazási viszonyok méltók voltak az ünnephez, ajándéknak fogom fel: csönd, tisztaság, záródó ajtók, kellemes meleg, plusz a Bartók rádióban Saint-Saëns Karácsonyi oratóriuma, ez ünnepi hangulatban tartott, és az estét is jobban vártam, vagyis a koncertet, a 30 éves BFZ születésnapi koncertjét. 

Sokkal hamarabb kellett volna írni erről, még aznap, de legalább másnap, vagy legalább addig, amíg még szólt a fejemben a Nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, és az napokig szólt, mert ez is volt a koncerten, nagyszerűen játszották. Igazi ünnep volt, nemcsak hogy az egykori zenekari tagokkal közösen muzsikáltak többször is (például eljátszották a 30 évvel ezelőtti koncert emlékezetes nyitó darabját, a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt), de velünk, a közönséggel is együtt játszottak. Egy 300 tételes zenei kínálatból választhattunk a műsor második részében. 

  

 A háromszázféle kotta

Ennek a kívánsághangversenynek a végeredménye meglehetősen jó lett (mondjuk, a Concertóból egy tétel nagyon kellett volna - például a Smetana helyett -, de így is szép volt): Smetana, Mozart, Wagner, Csajkovszkij, Dvořák.

A kották érkezéséig pár perces vetítések voltak (többek közt a BFZ és a Parafónia zenekar koncertjéből; a Fischer Iván rendezte Figaróból). A közönség által megszavazott darabokat rögtönözve és remekül játszották, a végén pedig még egy nagy közös zenélés az egykori tagokkal, Beethoven 7. szimfóniájának zárótétele. 

A BFZ nem egy zenekar. Ők meg Fischer Iván varázslók, mint Bach. (Bach-maraton február 2-án!)

 

"Ez nem valóság, de nem is álom"

Nem írtam posztot a múlt szombati Európa Kiadó-koncertről mindjárt akkor este, gondoltam, majd másnap, de másnap sem volt kedvem, meg azután később se. Pedig a koncert jó volt. És épp erről van szó: annyira ugyanaz minden.  Hihetetlenül unom ezt az "osztályon felüli elmeosztályt".
Szerencsére azért vannak még olyanok, akik mégis írnak. Az e heti ÉS-ből muszáj ezt betennem.

Végső Zoltán

AZ IGEN, IGEN KEMÉNY, KEMÉNY VILÁGRÓL

 (Európa Kiadó – A38, szeptember 16.)

Most illene eljátszanom, hogy már azokban a daliás időkben is…, de nem tehetem. Ugyanis kisiskolás fejjel utáltam az Európa Kiadót, egyszerűen bénának találtam a zenei kivitelezést: sokszorosan másolt kazettákon terjedt, esetlennek éreztem az egész megszólalását, az ordibálva éneklést pedig végképp nem értettem; a szövegek nem nekem szóltak. Legalábbis észleltem, hogy itt nem olyan szavak követik egymást sorban, mint azokban a zenékben, amelyeket a rádió játszott, és még káromkodtak is némelyik dalban. Aztán megjelent egy hivatalos lemez, amit meg is kaptam. A lemezhez tartozott egy klip a Küldj egy jeletből, és azt már B. Tóth László is játszotta a tévében – mit tegyek, az úttörőnek akkor ez volt a referencia. A klip nagyon idegesített a kalimpálva rohanó és repkedő énekessel, akkor félretettem magamban a zenekart, tulajdonképpen egészen mostanáig. Volt még egy köztes epizód: ha jól emlékszem, 2005-ben ugyancsak az A38-on többször is koncerteztek. Amikor elmentem, éppen az aktuális kultuszminiszter konferálta fel meghatottan a zenekart, így még a kezdés előtt gyorsan elmenekültem, mert rettenetesen cikinek találtam, hogy a pártpolitikát meglovagolva akar az undergroundból kimászni egy kereskedelmi szempontból sikertelen együttes. Az Európa Kiadóval történt első találkozásom kb. 25. évfordulóján azonban ki kell jelentenem: mindenben tévedtem.

A hétvégi dupla koncertre a jegyek előzetesen elfogytak, én vasárnap préselődtem be, gondolván, hogy a mostani EK-koncertsorozat utolsó előadásán csak történik valami, ami engem is felkavar. Hát történt! Először is, a tizennyolc eljátszott régi szám egytől egyig nagyon jó dal, erős fókusszal, tisztességesen körbeírt mondandóval és lefegyverző erejű költőiséggel. Egyedül a mostanság íródott Nem látta senki című nem érte el az ingerküszöbömet, de ezzel is bizonyára az fog történni, mint a többi EK-dallal. Szép lassan beszivárog az agyba, mert valahogy még én is ismertem szinte az összes szöveget, pedig tényleg igyekeztem távol tartani magamat a zenekartól. Ilyenkor furcsán érzi magát az ember, mert nem tudja, hogy honnan, mikor, miért került a fejébe, ami belekerült, és aztán arra gondol, hogy ez csak varázslat lehet. És valóban, Menyhárt Jenő bizonyára varázsló, ha szövegei ilyen mértékben váltak toposzokká. A mágus szerepére kissé rá is játszik, meglepően úrias tempóban beszélget a közönséggel, „Tisztelt hölgyeim és uraim”-nak szólítja a jelenlévőket, és magázódik, mintegy felemelvén a túlélőket, mindazokat, akik harminc éve is ott voltak az első koncerteken, és azokat, akik most szerzik első EK-tapasztalatukat. Az idővonal két végén lévő emberek valójában ugyanannak a halmaznak a tagjai, akiknek most összegyűlve, közösen kellett számot vetni azzal, hogy az EK 30 év alatt semmit nem vesztett aktualitásából. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy fiatal zenekarok miért nem énekelnek a máról, és most kellett rádöbbennem, hogy azért, mert Menyhárt Jenő már évtizedekkel ezelőtt elénekelt mindent arról, ami van. A politikailag és sok más szempontból többfelé szakadó országot hogyan lehetne jobban leírni annál egy dalszövegben, hogy „ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország” vagy „Ez a város egy távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”? És, hát nem akarnék senkinek tanácsot adni, de mivel az ilyesmire nyilvánvaló készség mutatkozik, javaslom, hogy bizonyos állami hivatalokban az irodai mosdóban, tükörbe nézés közben hallgassák meg néhányan az „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” kezdetű dalt. Ezt, a Szabadíts meg a gonosztól című számot egyébként a korábbi dobos, Magyar Péter énekelte, láthatóan igen rossz állapotban a ráadásban: igazán ihletett pillanat volt, amikor szinte üvöltötte, hogy „Ha nem leszek / hát nem leszek”.

A korabeli kazettás hangzás a jó erősítéssel gyorsan felülíródott, pedig a hangszerelés szinte megegyezik a korábbival. Legalábbis Másik János a nyolcvanas évektől kezdve ugyanazt a Korg szintetizátort használja, mégsem tűntek a hangszínei réginek, sőt, az Itt kísértünkben a kintornaszerű billentyűs betét kifejezetten modernnek hatott. Ugyanitt dzsesszes hatásoktól sem mentes zongoraszólót is kanyarintott Másik, nem véletlenül emlegetik minden interjúban őt úgy, mint aki a zenekar képzett tagjaként gatyába rázta a dalokat. Mindegyik tag énekelt egy-egy számot (a dobos Gyenge Lajos kivételével), Kirschner Péter Varga Orsolyával duettben a 3 Judit, 4 Zsuzsát, a basszer Kis László a Lehetet, Másik pedig a Popzenét – itt robbant először a hangulat.

Menyhárt a koncert közepén egy kakofóniával kísért performansz közben előadta, hogy „Az Európa Kiadó az a zenekar, amelyik mindig, mindenkor azt, úgy, ott játssza, amit akar, és nem hajlik meg senki akaratának. Úgyhogy tőlünk hiába követelnek, ránk hiába szólnak, minket hiába fenyegetnek, mert mi azt fogjuk játszani, amit akarunk” – és a közönség tombolt. Az ellenállás tehát védjeggyé vált, a showműsor része és talán ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Menyhárt Jenő legalább annyira okosan is írta szövegeit, és nem csak látnoknak bizonyult akkor, amikor azt énekelte, hogy „a jövő itt van és sose lesz vége”.

Reggeli tévé

Párizsban persze az is sokkal jobb, a reggeli készülődés közbeni háttértévézés. Annyival jobb, hogy egyik reggel rendes tévézéssé fajult a dolog. Egy portré lekötött minket, reggelizni sem nagyon akartunk menni. Hélène Grimaud-t mutatták be, nem hallottam róla korábban. Csodás muzsikust láttunk, aki amikor nem zongorázik, akkor farkasokkal játszik.  Kimondottan megnyugtató volt hallgatni és nézni őt. (Vannak, akik így hatnak az emberre. D.U-W. is ilyen nekem.)

Némi bizonyíték itt és itt.

Szerdára

Felvonó a vérpadra

Ma pedig nem volt jó kedvem, és zenét kellett keresni hozzá.

Requiem madártávlatból

Vasárnap Mozart-maraton volt a MűPában. Kilenckor már meg is reggeliztünk, ami példátlan, de fél 11-re szólt az első jegyünk, az utolsó este 9-re, és még három napközbeni koncertre sikerült jegyet venni, két koncert között pedig a vetítésekre mentünk, összesen négyszer. Kb 10 órányi Mozartot vettünk magunkhoz tehát, és nem tűnt soknak, persze ehhez a remek előadások és zenészek is kellettek, egész napos ünnepség volt. (Nekem amúgy is kezdett lelkiismeret-furdalásom lenni, mert a két héttel ezelőtti Met-közvetítés, az Istenek alkonya óta szinte csak Wagnert hallgattam.)

Szóval legkésőbb 10-kor el kellett volna indulni, de csak 10 perccel később sikerült, mert még a napi ellátmányunkat csomagoltam. (Ne járjunk úgy, mint az Istenek alkonya közvetítésekor, amikor már az első szünetben elfogyott minden a büfében. Hat órát ki lehet bírni - különösen, ha olyan elképesztő az előadás, mint a Metropolitané volt –, de a tizenkettőt sokalltam volna. Aztán kiderült, hogy el lehet lenni csak Mozarton is. De azért az egyetlen hosszabb szünetünkben négy óra körül megebédeltünk (sajtkrémes pogi, meggyes piskóta à la Mozart (mandulás-marcipános), kávé (drazsé, ill. csoki), alma + napi gyogyik).

A MűPában mindig próbáljuk megúszni a középerkélyt, most azonban muszáj volt oda is jegyet venni, méghozzá mind a három szintre, mert annak idején - novemberben - a jegyek árusításának megkezdése után 2-3 órával (!) már alig voltak szabad helyek (vagy már nem is lehetett jegyet kapni, mint például a Szabadira (K. 377) vagy a C-dúr klarinétversenyre), így aztán Kelemen Barnát, Kokas Katalint és a Budapesti Vonósokat az első emeletről hallgattuk (Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364.), az általunk látott-hallott koncertek közül ez volt az egyik legszebb. A második emeleten pár ülésnyire voltunk a legfiatalabb maratonistától, aki egy kb. féléves kisbaba volt, és tökéletes csöndben hallgatta a Jupiter szimfóniát (ellenben a mellettünk ülő néniknek ez a csöndben maradás nem sikerült - amivel persze nem voltak egyedül -, azt hiszem, örökre az általam meg nem értett dolgok közt marad, hogy a tételszünetekben miért beszélgetnek iziben az emberek).

A vetítésekre igazi csemegéket válogattak a szervezők. Bartoliból még egyszer ennyi jöhetett volna, belenéztünk 54-es Don Giovanni-előadásba, így Cesare Siepit is hallottuk tegnap, és kedvencem, az A-dúr hegedűverseny is hallható volt Yehudi Menuhinnal és a Bécsi Szimfonikusokkal, hihetetlenül szépen (különben a 1966-os felvétel képileg is tanulságos, de erről nem írok, egyrészt mert már baromi késő van, másrészt akkor Karajanról is írni kéne).

És végül a harmadik emeleti középerkély, ahol még soha nem ültünk. (El kell ismerni, impozáns látvány onnan, madártávlatból a terem.)

A házigazda BFZ tagjai között helyezkedtek el a kóristák és szólisták is, ami mondhatni indukciós hatással járt. Nem tudom, közelről hogyan befolyásolta ez a hangzást, de ott fent tökéletes volt, és igen, Mozartért.

Met

Ma operaközvetítés volt a MűPában - meg mindenfelé a világon - a Metropolitanből: barokk látvány, angol nyelvű librettó, ami először kicsit fura is volt, valahogy anakronisztikusnak tűnt, de elmúlt, egyszerűen tökéletes előadás, és hárman még ebből a tökéletesből is - vagyis a Varázsszigetből - kiemelkedtek. A pezsgőt a kivételes este örömére és Jocye DiDonato, Luca Pisaroni, David Daniels egészségére bontottuk.

(Az az igazság, hogy DiDonato új kedvencemnek ígérkezik.)

Nem jégtánc, nem balett

A Budapesti Fesztiválzenekar mindent meg tud hallgattatni velem. Ez azért jó, mert a masszív zenei előítéleteim szépen lassan csökkennek egy-egy olyan koncertnek köszönhetően, amilyen a tegnapi is volt a MűPában, Bartók-, Schubert- és Csajkovszkij-művekkel. Egy ilyen összeállításra azt mondom, hogy jó, valahogy kibírom azt a Csajkovszkijt.

És valóban kibírtam. A Rómeó és Júlia nyitányfantázia elég hatásos zene, amolyan programzene a végzetes szerelem témára, dallamos is, drámai is, a BFZ-nek meg jól áll ez a drámaiság meg a tuttik. (Egyik kedvenc előadásom egy Jupiter, ami a Zeneakadémián volt.) (De szegény Csajkovszkij. Valahogy nehezemre esik, hogy magamtól meghallgassak bármit is, tán az egykori szovjet műkorcsolyakűrök meg a karácsonyi jégbalett-közvetítések miatt, és persze ez butaság. De tegnap ez a darab tetszett a Fesztiválzenekarral.) (Visszafelé haladok akkor most már.)
Schubert 5. szimfónia, ez kicsit megtréfálja az embert, mert amikor már kezdi jól érezni magát az első tétel mozartosságában, egyszer csak jön egy kicsit unalmas második tétel. Nekem erre külön koncentrálni kellett, de ezt hamar feladtam, és inkább csak a harmadik tételt vártam, ami - a negyedikkel együtt - nagyon jó. (Kis ízelítőként itt hallható a 3. tétel, igaz, nem a BFZ-vel, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.)
A Bartók III. zongoraverseny még a szünet előtt volt. Az ilyen daraboknál gyakori, hogy az ember belül hall egy másik előadást korábbról, de Várjon Dénes és a BFZ "ki tudta kapcsolni" ezt a másikat, ami szerintem komoly dolog.

A koncert előtt levetítettek egy videóüzenetet. Fischer Iván némi iróniával azt tanácsolja, hogy a köhögéssel várjon az ember a hangosabb részekig, ha pedig cukorkát bontana valaki, akkor azt ne lassan, óvatoskodva csinálja, hanem minél gyorsabban. Hát ez elég kényes kérdés, mert egyfelől van az a közhelyes dolog, hogy ne vegyük észre mások figyelmetlenségét, illetlenségét, mert ezzel mi is illetlenkedünk (most én is elkövettem ezt), másrészt viszont ma már tényleg tartani lehet attól, hogy valaki egyszer csak pattogatottkukoricázni kezd (színházban már láttam és főként hallottam ilyet, az Örkényben történt). Szóval, igen, szívemből szólt a mester, viszont talán mégis feleslegesen.
Egyébként a koncertre épp csak odaértem, merthogy a fene se tudta, hogy a 2-es villamos csak a Boráros térig jár, ott pótlóbuszra kellett szállni. De otthon aztán ott várt a BFZ e-mailje minket, amelyben erre a kényelmetlenségre felhívják a közönség figyelmét.

Na, ezért is szeretem a BFZ-t, nem csak azért, mert kiváló zenekar.

(A fényképnek persze a koncerthez semmi köze sincs, csupán az említett 35-40 évvel ezelőtti és unásig hallott dolgok miatt került be.)

Satisfactio

Nincs más, mondom most is.

Szeretem Bartolit, szeretem a régizenét, szeretem a méltányosságot, sőt, az igazságosságot. Az pedig igazságtalan, hogy a 17-18. században ezerszám kasztráltak fiúkat, eleinte azért, mert az egyházi kórusoknak nők nem lehettek a tagjai, később pedig – egészen a 19. századig – azért, mert az operák szereplőiként egyre népszerűbbek lettek a kasztrált énekesek, de csak néhányuk vált híressé, persze e kevesek sikeréhez szükség volt a több ezer névtelenségben maradt énekesre. A 2009-ben megjelent Sacrificium című album 17-18. századi műveinek kedvéért Bartoli képessé vált valami irracionálisra, és ma nincs más, aki képes volna ezeknek a daraboknak a tökéletes megszólaltatására. Elképzelni is nehéz az ezért végzett munkát. Igazi áldozat a 17-18. századi áldozatokért.

De.

Több de is van. Először is önző vagyok, meg egy kicsit különc és sznob, és Bartoli ezzel a misszióval valami olyasmit népszerűsít, amit én egy képzeletbeli klubhoz, a régizene kedvelők klubjához tartozóként szeretek évtizedek óta. Most meg itt ez az „ancienne vague”, ami nem esik elég közel az én régizenéhez való viszonyomhoz. Régizenét hallgatni szerintem rítus, és ez nem volt a MűPában kedden, tudom, hogy nem is kellett lennie, nekem mégis hiányzott, mert nem jött a feloldozás érzése a végén, nem jött a katarzis.

Aztán meg mi az, hogy olyanok is ott voltak a koncerten, akik láthatóan nem ismerték még a Sacrificiumhoz készült trailert sem?! Nem keresnek forrásokat? Nem rajonganak? Pedig ha ismerték volna a klipet, akkor a kosztümön eszközölt legapróbb változások sem késztették volna a publikum egyes tagjait örökösen arra, hogy kommentálják a látottakat, ilyesmiket például: köpeny le, maradt a mellény és az ing, majd a mellény helyett mente volt, utána meg csak ingujj, és megint mellény, végül a nagy átöltözés a fináléhoz és a ráadásdarabokhoz. Persze, persze ez is hozzá tartozott, mondhatni lényege lett volna ez is a koncertnek, hiszen barokk van, pompa, opera meg földöntúli énekelni tudás, ünneplés és ováció. És tetszett, hogyne tetszett volna, élvezte az ember ezt, de akkor ott hirtelen azt éreztem, hogy mindez mégis szükségtelen. A CD meg az érte végzett háttérmunka, a zenetörténeti kutatások és persze a koncertek – vagyis ezeknek a daraboknak csak az éneklése - elég. Csakhogy Bartoli olasz énekes, úgy van ott a színpadon, ahogy a Fellini-Róma című film jelenetében az olasz családok az utcán, amint a házuk előtt vacsorázgatnak. Egyszerűen az övé a színpad, hát tréfálhat, játszhat, kunsztot mutathat. És le is vagyok véve a lábamról, el vagyok bűvölve, valami büszkeségfélét is érzek, mint amikor az ember a gyerekét hallja. Csak az a katarzís, az nagyon kellett volna.

Ja és persze az is igazságtalan lenne, ha a kísérő zenekarról egy szót sem ejtenék, ez pedig ismét a csudásan régin szólni tudó Il Giardino Armonico volt.

21 Mbps - mobilnet-teszt

Valószínűleg sikerült Budapest közepén megtalálnunk az egyetlen utcát, ahol normál internetszolgáltatást nem lehet elérni. Marad tehát a mobilnet mint egyetlen lehetőség az új helyen. Kaptunk egy modemet, amellyel öt napig tesztelhető a Pannon szolgáltatása. A legegyszerűbbnek a YouTube-on való böngészés tűnt. Most lelkiismeret-furdalás nélkül lehetett nézelődni.

A megnézett 7-8 videóból, íme, kettő:



A zenéről eszünkbe jut a Szafari című nagyon szép és kicsit szívszorító rövidfilm, amely egyébként Petteri révén látható a YouTube-on:

A gyászkocsi

Már csak pár nap volt a nyári szünetből. Akkoriban azt hitte az ember, hogy a szünetből volt pár nap, aztán most már tudja, hogy a nyárból, ezért fájt minden. Legjobb volt egyedül lenni. Békéscsabán ezt úgy volt a legkönnyebb megoldani, ha biciklire ült az ember, mert akkor nem kellett okvetlenül megállni, ha ismerős jött. Csak a tekerés, 20-30 centivel magasabbról látni mindent, valahogy ez is védetté tett. Legtöbbször valamelyik temetőbe mentem egyedül lenni.
A gyászkocsit a Tompa utcai temetőben láttam. Hét-nyolc óra lehetett, a kapu előtt nénik beszélgettek, de még be lehetett menni. A nagyapám sírja a temető nyugati részén van, akkor még az utolsó sor volt az, utána a kerítésig egy kb. 100 méter széles üres parcella, és a kerítésen túl tsz-földek jöttek. Ott állt a halotti hintó, amilyet csak tévében láttam azelőtt, korábban a temetőben nem volt ilyen, és ekkor sem a temetőben volt, hanem már a kerítésen túl, tőlem vagy 120 méterre. A lemenő nap vörösre festette, mögötte a zöld kukoricaföld, szép volt és titokzatos.



Zenei aláfestésként Monteverdi, az Orfeo 2. felvonása.

A fadista

Ha fado, akkor Amália, ha Amália, akkor fado. (És mert talán tegnap lett volna 91 éves.)

De profundis

Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.

Jót aligha vártam, mégse hittem,
hogy ily nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kínunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullna,
gőzzé omlana.

Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak, világost-sötétet,
míg megtébolyul.

Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút:

hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz.

Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.

Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világmélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.

"Szépsége teljes volt, amint a vízben tükröződött"

"[Monteverdi] egy napra akart Velencébe utazni, hogy végre misztikusan beteljesedjék idő és tér egymásba növése: egy-egy óra egy-egy templomkővel, egy-egy perc egy-egy tengerhullámmal. Ahogy a teremtés egy napját egy angyal testesítette meg, úgy vált volna az idő testévé Velence."* (Végül nem egy napra ment, és az Orfeót is a karnevál idején mutatták be, 1607-ben.)
Holnap lesz a karnevál utolsó éjszakája Velencében, ahol már ezer éve is volt karnevál, és idővel létrejöttek a tipikus velencei maszkok. Közülük a legizgalmasabbak a teljes arcot pontosan elfedő voltók, ezek manapság meglehetősen melankolikusnak, elégikusnak tűnnek, de vajon milyenek a viselőik valójában? Maszkot nem csak karnevál idején használtak, hanem például a bautát titkos szavazások alkalmával is.
Ki melyik mögé bújna?


(A fent már idézett Szentkuthy ezt írta: "Miért szeretek történelmi maszkokban járni? Magamat és másokat maszkok mögé rejteni? Hogy is állunk ezzel az álarc-mániával? V. Károly, Don Carlos, Luther, Dürer vagy V. Lemondó Celesztin pápa stb. ... nekem olyanok, mint a régieknek a mitológiai alakok ... szimbólumok, és egyben: múzsák! ... Azonkívül: a kosztümbál! A civil ruha nekem kevés! ... No meg lehet mindebben valami vágyálom is: hogy magamat kiéljem. A budagyöngyei nyugalmazott középiskolai tanár szeretne cézárkodva nagyrendezősködni, nagyszínészkedni. Ezért is szeretem a történelmi figurákat."

És még néhány szép fotó:



* Nagy Pál: A PRAE VILÁGA: Szentkuthy valóságfelfogása és nyelvszemlélete = Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2. sz.

Bori

Jiří Antonín Benda: XI., F-dúr szonáta (Barbara Fry)

A Hang

A nagy ívűnek szánt bluesválogatás – a Dallas Bluestól Muddy Watersen át Ripoff Raskolnikovig – úgy látszik, sosem készül el – hát legalább néhány Tom Waits legyen itt.

Tom Traubert's Blues


How's It Gonna End


Chocolate Jesus


Hold On


Heart Attack and Vine


Anywhere I Lay My Head


Rain Dogs

Mást kerestem, de elkalandoztam

És ez lett a vége:
">

d-r-m-s-l

Az a jó, hogy vannak még varázslók, Bobby McFerrin például varázsló. Ennél többet nem is igen tudok mondani, őt tényleg hallani, látni, érezni kell. Mi például Petterivel a ma esti koncert után még mindig az éneklés állapotában vagyunk, mármint nem énekelünk konkrétan, hanem érezzük, hogy az mi is volna.

Holdfény