Rehab 5.

A múlt csütörtökön bot nélkül mentem gyógytornára. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy valójában már nem használom a botot, csak viszem magammal, mert az megnyugtat, de aztán fél távnál - kb. 400 méter - kiderült, hogy nagyon is használom, addigra ugyanis alaposan elfáradtam. Persze azért odaértem az SZTK-ba, csak az út hátralevő részét sokkal lassabban tettem meg, kb. annyira lassan, mint egy hónappal korábban bottal.
Másnap az orvoshoz is bot nélkül mentem, elmondtam, hogy ez így nem mehet tovább, tessék keresőképessé nyilvánítani, még ha a lábam nincs is rendben teljesen.
Úgyhogy ezen a héten már szabadságon voltam, elutaztunk Egerbe.
Ott aztán naponta háromszor úszás, amatőr vízi torna (Petteri közreműködésével), és a hatás két nap után érezhető volt, most már pár milliméternyit magamtól is tudom befelé és kifelé fordítani a lábfejemet (ez a fajta bokamozgás nagyon fontos egyenetlen talajon, lásd később). Ezenkívül minden nap séta és 8-10 (!) óra alvás volt még a program. A városban az Érsek-kert, Csákó, Maklári hóstya, illetve az Eszperantó sétány, Dobó tér, Széchenyi utca környékén szoktunk sétálgatni, de voltunk rendesen kirándulni is.
Az erdőbe bottal és bokaszorítóval merészkedtem.
A Szalajka-völgyben kb. annyit gyalogoltunk, amennyit békeidőben a Margitszigeten reggelente szoktam, csak ezt az utat - a szilvásváradi gagyiárusoktól a Fátyol-vízesés feletti rétig - háromszor annyi idő alatt, kb. másfél óra alatt tettem meg. A tisztáson egy órát pihentünk, és utána lefelé kisvonattal mentünk. (A lefeledés mindig nehezebb).
A másik erdei séta a Síkfőkút-Síkfőkút kör volt a zöld négyzet-sárga pont-piros kereszt útvonalon, kb. egy kilométerrel több volt, mint a Szalajka-völgyi, és lefeledés is volt benne. Ezt tudtuk előre, de azt már nem, hogy csak az első szakaszon lesz normális az út, míg a sárga és a piros ösvény gyakorlatilag föl volt szántva. Így aztán folyamatosan azt kellett lesni, hová lép, hová léphet egyáltalán az ember, mert az út nem egyszerűen egyenetlen volt, hanem buckás. (Nem értem, annyi egyéb földutat, erdészeti utat jelöl a térkép, ahol lehetne gépekkel járkálni.) De azért valamivel több, mint két óra alatt így is sikerült körbeérnünk.
Ez az út, azt hiszem, főként abban segített, hogy bátrabban járkálok majd megint.
Amikor hazajöttünk, akkor történt az igazán furcsa, de nagyon jó: olvasgattam, a lábam közben egy széken, de nem nyugodott, hanem mozgattam, mozgattam (ez a mozgatás különben teljesen kényszeres már, és például a liftben is gyakorlatozom: tükör is van, kapaszkodó is, ideális a terep a lábujjra állás gyakorlásához).
Egyszer csak pattant valami egyet a lábamban, egy pillanatig éles fájdalom, de azóta még sokkal könnyebben és lazábban mozog.
Egyszóval kezdem elhinni, hogy rendbe fog ez jönni, mondjuk, úgy szeptemberre, akkor majd vastalanítják, és pár hétig megint nehezebb lesz minden, na de utána micsoda érzés!

Rehab 4.

1. 38 évvel ezelőtt a Mária néni azt mondta, hogy ahol csak kocsiút van, járda pedig nincs, ott libasorban, az út szélén, a forgalommal szemben kell haladni. Így is volt, amikor a KISZ-táborba, pontosabban a köré telepített erdőbe mentünk kirándulni. Én ezt a kocsiút-dolgot kiterjesztettem a bicikliútra, tehát ahol csak bicikliút van, ott gyalogosan az út bal szélén kell haladni, vagyis szemben a biciklistákkal. Ez roppant logikus, egyrészt már messziről látható, ha közeledik egy bicikli, másrészt mivel látszik, hogy jön, meg lehet állni és le lehet húzódni a fűbe, ezért a biciklis egyenesen haladhat tovább (ha viszont kerülgetnie kéne a gyalogost, az egy szemből jövő másik biciklis miatt esetleg veszélyes is lehet). Ettől a héttől kezdve már az SZTK-ban van a gyógytorna, ahhoz, hogy odajussak, egy szakaszon bicikliúton kell mennem, járda egyáltalán nincs. Eleinte bosszantott, hogy szinte senkit nem zavar, hogy hátulról közeledik felé egy nála sokkal gyorsabb kerékpáros, aki persze így a gyalogosok kerülgetésére kényszerül. De már nem bosszankodom ezen, viszont rendületlenül kitartok a Mária nénitől tanultak mellett, akkor is, ha csak én megyek szembe a forgalommal.
2. Az SZTK-ban csoportos a gyógytorna, öten vagyunk, mindenkinek a bokája volt eltörve. Az enyém a legrégebben, mégis mindenkinek jobban megy a lábfej be- és kifordítása, illetve a belső és külső lábélre fordítása, na meg a lábfejkörzés.
3. Csütörtökön a János-kórházba kellett menni kontrollra, egyben tömegközlekedési gyakorlatot is tartottunk. Délelőtt fél tízkor kísérővel vágtam neki a mintegy 8 kilométeres "városi szakasznak". Háromféle járművet vettünk igénybe. A metró nagyon izgalmas, mármint a mozgólépcső, a fene se hitte volna. A 6-os villamos sima ügy volt, de a 156-os busszal már nem volt ekkora szerencsénk, mert az előző járat volt az alacsony padlós, persze erről is le tudtam mászni, csak lassan, én pedig félek attól, hogy valaki megelégeli a bénázást, és elsodor. De nem történt ilyesmi. A kórházban minden a megszokott rendben történt, kb. másfél óra várakozás után - ezalatt elkészültek a röntgenfelvételek - szóltak, hogy az orvos műteni ment, várhatóan 2 és fél óra múlva jön vissza. Ezt az időt kísérőm és munkatársam közeli lakásában töltöttem tévézéssel (a PAX-on egy film Nógrádról, a Dunán az orvosi képalkotó diagnosztika történetéről, nekem való volt mindkettő, de tényleg). Amikor visszamentünk, már csak 40-50 percet kellett várni. Az orvos szerint a bokamozgások kielégítők, de még minimum 4-6 hét torna, a fémkivétel pedig augusztus-szeptembernél hamarabb nem ajánlott. Tehát akkor találkozunk ismét. Egyedül mentem haza (eredetileg úgy volt megbeszélve, hogy taxival megyek, de végül is szerettem volna valami kunsztot). Tehát végig BKV-val mentem, busz, villamos, metró. És már nem volt annyira gyors a mozgólépcső sem. Aztán meg olyan is volt, hogy felsegítették a hátizsákomat, amikor leszálláshoz készülődtem. Ülőhely mindig akadt. Hatkor már otthon is voltam.
4. A télen nemigen volt szükségem utcai lábbelire, a csizmáim közül az egyik feljött a lábamra, és az elég is volt. Tavaszi cipőből is van egy - az "ovis" cipő -, amelyik felvehető, de ez azért már kevés lesz, a többi cipő viszont vagy kicsi most, vagy nem érzem elég biztonságosnak. Az a baj, hogy normál állapotban sem szeretek különösebben vásárolni. Ezért aztán próbáltam cipőt és cipőboltot keresni a neten. És akadt egy jelölt. Tegnap egyedül el is merészkedtem a Nyugatiig. Az aluljáróba váltott lábbal mentem le, marha rondán és a bot mellett a korlátba is kapaszkodnom kellett (a tenyerem és a korlát között bradomanos kendő), de lementem. A cipőbolt pont ott volt a WestEndben, ahol a netes térképen jelölték (eleve olyan üzletet kerestem, amelyik az aluljáró-szinten van, de ez ráadásul a bejárattól is csak kb. 30 méterre van). A cipő a valóságban is tetszett, kényelmes is, és ha majd kicsit "összemegy" a lábfejem, valószínűleg akkor is hordható lesz, mert csatos. Meg is vettem, vissza a metróba, két órán belül haza is értem. Most van két pár hordható tavaszi cipőm. Lehet gyalogolni, amennyit csak tudok, ez bedagadásig pillanatnyilag kb. 2,5 km.

Rehab 3.

Elolvastam a Rehab 1-et.
Nagyon jó hatással volt rám, megnyugtatott, ugyanis kezdtem türelmetlenné válni, úgy éreztem, alig javult a helyzet. De ez nem igaz, egy hónappal ezelőtt még mankóval sem tudtam két lábon járni, most meg tudok. A mankó már egyáltalán nem is kell hozzá, sőt, a lakásban néha a botot is elhagyom. Bot nélkül gyorsabban megyek, de nem lépkedek szabályosan. Petteri tele is rakta a lakást táblákkal és feliratokkal, amelyek a megengedett sebességre figyelmeztetnek, mert az azért még mindig úgy van, hogy ha nem figyelek, akkor nem rendesen, vagyis hajlított térddel és sarkon-talpon gördülve lépek, hanem nyújtott lábbal teli talpon bicegek, mert a bicegés nagyon gyorsan is megy, csak hát, hülyeség. Szóval, szépen menni lassan tudok. Naponta kétszer-háromszor 300-400 méteres távon is képes vagyok már gyakorolni ezt, természetesen sétálni mindig bottal szoktam.
(Azért teljesen új dolog is történt: lumbágó vagy mi. Emiatt most aztán néhány 20-25 évvel ezelőtti munkatársamat megkövettem gondolatban, mert egykor szánalmasnak tartottam, ahogy holmi deréktáji fájdalmak miatt szenvedtek, de mindent visszavonok. Mindenesetre a lakásban van most néhány olyan tábla is, amely arra emlékeztet, hogy ne hajoljak és forduljak egyszerre.)
Fölfelé a lépcsőzés váltott lábbal is megy, de lefelé csak nénikésen - vagy babásan - tudok menni, tehát mindig a bal lábammal lépek le előbb. Szerencsére az udvarban találtunk egy lépcsőt, három darab kb. tíz centi magas fokból áll, itt szoktam próbálkozni a váltott lábas verzióval lefelé is, de ez még nagyon döcögős, kb. azt csinálom ezen a lépcsőn egy bottal, mint egy hónappal ezelőtt a sík terepen két mankóval: hogy ne kelljen térdben és ezért bokában is hajlítani a lábam, a csípőt tolom lefelé. Viszont, ha ez a sima terepen ennyit javult egy hónap alatt, akkor nyilván a lépcsőzés is megy majd jobban.
Ez azért is fontos, mert kísérővel hamarost elkezdhetem gyakorolni a BKV-s közlekedést is. Nem találtam olyan útvonalat, amellyel a lépcsőzés megúszható volna. Sebaj, a gyógytornász mától a passzív nyújtásokat is bevetette, szóval lesz ez a lábfejmozgás szebb és főként biztonságosabb. A képen az látszik, hogy jelenleg mennyire tudom lefeszíteni a lábfejemet.

Az egyéb adatokban most nincs változás, lásd a Rehab 2-t, viszont már meg tudom feszíteni a bal vádlimat is.
A sétabot még nincs kész teljesen - azért megmutatom -, de lesz még rajta egy katica formájú biciklicsengő is.

Rehab 1.

Egy hete volt utoljára kórház (újabb varratszedés), nagyon lassan telt az idő, nem volt annyira érdekes a műsor, mint a múltkor. Az orvos délután bukkant fel először, viszont most elsőként én mehettem be, így végül mégis egész normális időben végeztünk. És végre egy darabig nyugodtan lehet gyógyulni, március közepén kell csak visszamenni.

Most tehát meg kell tanulni járni. A héten kétszer már volt is itt a gyógytornász. Először is tisztáztuk, hogy nem elírás a traumatológus által javasolt 2x14 alkalom, ez tehát heti két tornát jelent, 14 héten át. És igen, igaz az is, amit a neten olvastam össze, hogy általában három hónap, mire annyira képes járni az ember, hogy dolgozhat, persze esete válogatja, de a bokatörés macerás, főként, ha annyi helyen sikerül eltörni, mint nekem sikerült. Mindenesetre nagy lendülettel csinálom a gyakrolatokat, de a gyógytornász szerint nemcsak felesleges, hanem kifejezetten kerülendő a gyorsaság.

A fekvő- és ülőgyakorlatokat rendesen meg tudom csinálni, mármint a mozdulatot jól próbálom elvégezni, épp csak a boka nem engedelmeskedik, tényleg olyan, mintha makacskodna, de az is lehet, hogy csak túlságosan hat rám Oliver Sacksnak Fél lábbal a földön című könyve. Most kaptam, a szerző arról az élményéről ír, hogy a bal lába nem az ő lába... Na ez bonyolult, nem is megyek bele, de az biztos, hogy egy csomó dologra ráismertem olvasás közben. Nagyon pontosan írja le például azt a lelkiállapotot, amikor az ember kezdi felfogni, hogy mi történt: "Első gondolatom az volt: baleset történt, és egy ismerősöm súlyosan megsérült. Aztán ráébredtem, hogy az áldozat én vagyok, ám ezt olyasféle érzés kísérte, hogy igazából nem is történt semmi komoly dolog. Hogy ezt bebizonyítsam, talpra álltam, vagy legalábbis megpróbáltam felállni, de visszarogytam, mert a bal lában teljesen erőtlenül lifegett, és úgy berogyott alattam, mint egy szál spagetti."

Hihetetlen, pont így volt. Mondjuk, a spagetti most is igaz, annyiban, hogy annyira vékony, mint a spagetti. De már "átépülőben" van a csont, tehát lehet teljesen terhelni, amihez már csak mozgatni kell tudni, illetve vissza kell szerezni az izmokat.

Térjünk is vissza a tornához.

Az álló- és járkálógyakorlatokat nem érzem, nem tudom, hogyan kéne csinálni. A bal lábamat térdben nem hajlítom be, ha ugyanis térdben behajlítjuk a lábunkat, akkor bokában is kéne, és ugyanekkor felemelkedik a sarok is, közben már emeljük és lendítjük is előre a lábat, úgy, hogy a sarkunk ér le előbb és már gördülünk is a talpunkra, eközben már a másik láb hajlik térdben, emelkedik a sarok, és mindjárt lendül is láb, hogy előre tegyük stb. stb. Mivel én ezt a sarokemelést, majd sarokról talpra való gördülést nem tudom megcsinálni, nyújtott lábbal járok. Tegnap meg kellett próbálnom ezt abbahagyni. Egyáltalán nem sikerült, mert ha behajlítottam, mindjárt fel is emeltem és lógattam, ekkor pedig csak a normál, egylábas mankózás következhetett volna, tehát az instrukció az volt, hogy nem emelhetem föl a talpamat, csak a sarkamat. Ekkor azonban a térdhajlítással egyidejűleg a csípőmet is lejjebb toltam, és így nem csak a talpamat, de a sarkamat sem kellett felemelni. A gyógytornász ezen elég sokáig nevetett, én pedig közben megtettem pár hosszt ezzel a hullámzó mozgással a szobában, de végül úgy éreztem, hogy ez így jó lesz. Majd idővel ezt a csípőból való rogyasztást abba fogom hagyni, és akkor az már rendes járás lesz. Meg is kérdeztem, hogy ugye már jobban csinálom. Azt mondta, rosszul csinálom, de ne aggódjak, majd csinálunk rávezető gyakorlatokat. Ez tetszett, ez a nyíltság. És valljuk be, a mozgás, amit előadtam, tényleg inkább hasonlíthatott valami kultikus célú lejtésre vagy valami balkáni tánc előképére, mint járásra.

Aztán délután egyedül otthon gyakoroltam. És igaza volt a gyógytornásznak: végtelenül lassan - tájcsisan lassan - megpróbáltam ezt a sarokemelős, talpon gördülős dolgot, és ez az óvatosság elég volt ahhoz, hogy legalább egyszer sikerüljön, és utána többször is. De folyamatosan koncentrálnom kell, hogy ne kezdjek el ismét botozni a lábammal, még egyáltalán nem magától értetődő ez a mozgás. Este persze megleptem vele Petterit, mondtam, figyeljen csak, és mankóval ugyan, meg baromi lassan, rövidkéket lépve és alig mozgatva a bokát, de egészen járásszerűen jártam. Aztán másnap a gyógytornásznak is megmutattam, ő nem volt annyira meghatva, de neki azt nem is kell, viszont szerinte is biztató.