Lenni, vagy-vagy

A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.

A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.

(Mészöly Miklós: Metafizikai sértettség - metafizikai optimizmus)

Kisoroszi ősz

Nyár- és szigetvégi séta volt tegnap, vagyis Ablonczy Anna megint Polcz Alaine-emléktúrát szervezett. A résztvevők zsákbamacskát is húzhattak, egy-egy idézetet Mészöly Miklóstól vagy Polcz Alaine-től. Az enyém egy Mészöly lett. És aztán a maradékból még választottam egyet. Szintén Mészöly:
"Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk."
Kisoroszi viszont nem tévedés, Kisorosziba menni jó döntés.

"Maga a valóság gondolkodik összefüggésekben"

Mészöly-évforduló után egy nappal rövidke idézet A kiközösítés ürügyei című esszéből:

"A párában úszó táj töményen, líraian harmonikus, amilyen csak egy délnémet táj tud lenni. A történet önkéntes esküdtei, bírái – botokkal a kezükben – nyugodtan és derűsen pásztázzák a fény-szabdalta erdőt. Mintha egy paraszti, peripatetikus séta szertartásában vennének részt. Sietésre nincs ok. A hajtók tudják, hogy az áldozat is tudja: biztosan elfogják. Az indulat nem indokolt. A botrány végül is nem rendített meg semmit; a processzus viszont elvégezte a magáét, mint biztosítószelep. Mit akarhatnának még? Esetleg egy új méhészfelszerelést – mondja az egyikük –, ha ő kapja meg a már formaságból is kitűzött vérdíjat. Közben egy rendőrautó is felbukkan az erdei ösvényen, de az sem feltűnően. A per következő fórumára olajozottan siklik át az ügy. A kutyák nem csaholnak, csak amennyire éppen természetes. Semmi hangoskodás – szordínó; mint ahogy a színre lépő jogi megtorlás szervezettségéhez és a pátosztalan erőszakhoz illik. Abram szó nélkül lép elő a bokrok mögül, és hagyja, hogy kezére tegyék a bilincset. Ez az arc, amely az egész film során lágy szfinxszerűséget árasztott – most, a fák közt becsapódó fényben, fehér ingében, olyan áldozattá higgad, aki majdnem jézusian magasodik a hajtóvadászat fölé. Csak ekkor vesszük észre tudatosan is, hogy dombon, domboldalon fogják el. De azért ne gondoljunk most se szimbólumra. Elhisszük, hogy a valóság ilyen zavarba hozóan precíz, s hogy maga a valóság gondolkodik összefüggésekben."

"mint aki útközben el sem indult"

Szerdán lett volna Mészöly Miklós 90 éves. Nem szép tőlem, hogy egy sort se, egyetlen részletet se. Na, persze anyámat is elfelejtettem felhívni, pedig Pesten járt aznap, később aztán újra elkövettem ezt, csak akkor Bojszit nem hívtam vissza, pedig mindkettőnek megígértem. Mondanám, hogy vezeklésül jöjjön néhány Mészöly-idézet, de Mészölyt olvasni nem vezeklés, hanem feloldozás. Ahogy kerestem azokat a részleteket, amelyek 30 éve az enyéim - akkor vettem az első Mészöly-kötetet -, valahogy újabbakon is megakadt a szemem. (Összehasonlítottam őket, és először azt hittem, hogy ezek a most kiszúrtak pesszimistábbak, de nem így van, csak öregebb vagyok.)
Lássuk csak!

Régtől fogva:

Többet tudni a reménytelenségről, mint ami méltányos.

Érv, a „sárga házból”: „Mi nem teszünk különbséget. Meztelenül a hóban, bundában a napon. Egészségünk az elgondolhatatlanba költözött. Most már érdemben cseveghetünk az elgondolhatóról.”

Én csak utazhatom legfeljebb; de a dolgok érkeznek meg bennem.

Többnyire későn derül ki, hogy a szenvedéllyel gyakorolt bizalmasság nem kedvez a tisztánlátásnak. Farkasvaksággal keveredik.

Shakespeare soha egy sort nem írt közvetlenül a saját koráról. Mások meg írtak. Kinek mire marad ideje.

Egy tájról beszélni nekem mindig vetkőztetőbb, mint a gondolataimról.

Három perc alatt öt remekműpillét pusztítottam el, mert zavartak, idegesítettek. (Hogy fognak mégis élni egy pillanatra, ha mondjuk, ötven év múlva, véletlenül olvassátok ezt!)

A magárahagyottság metafizikai sértettségből táplálkozó pesszimizmusa egyszerre játszik a semmire és valamire. Abban tetszeleg, hogy szabad, s eleve nyitottabb is minden átélésre, mindennek a kipróbálására: prolongált kilátástalanságával „kéjence” a létnek. Éppen elveszettségének a tudatában érzi úgy, hogy gátlástalanul birtokolhat és igényelhet mindent.

A metafizikai optimizmus egy lapra játszik, a valamire, amiről semmit sem tudhat – így éppen elveszhetetlensége tudatában van „joga” a metafizikai szomorúságra és levertségre. Prolongált reményével ugyanis olyan minőségre tör, amelyben nem ismerhet többé magára: úgy kell saját magát optimizmusa tárgyává tenni, hogy ezzel el is veszítse önmagát. Azért kell megváltoznia a reménykedésben, hogy ne legyen.

Pascal, kártyázás közben: „Megkérdezetlenül vagyok. Mi felelősség terheljen végül is? Ha mégis ráfizetek így, igazságtalanság. De semmi biztosíték, hogy nem fizetek rá ugyanígy, ha a lelkemet teszem ki. Treff király!”
[Ezt szeretem legjobban, évek óta kint van ugyanazon a kis papíron az éppen aktuális irodámban, vinni szoktam magammal, ha valahonnan távozom, mert ez az egyik legvigasztalóbb tanács a számomra, azt hiszem.]

Mostanában:

Unalmasak ezek az eklekticizmus körüli viták. Eklektikus. Ugyan, mi nem az? Minek nincs „bibliográfiája”? A rangunk: ahogyan megismételünk.

Előrehaladott állomás, mikor már lehetséges hátat fordítani egy olyan komolyságnak, amelybe belerokkantunk, de megszereztük vele az egészséghez s az iróniához való jogot…

Feladni mindent, legyűrni és legyőzni mindent – ugyanannak a gyengeségnek elképesztően kitartó kulimunkája szükséges mind a kettőhöz…

Fotó: Móser Zoltán