Móricztalan

Egy hónapja tart a felújítás. A generálkivitelezők móricztalanok. Generálkivitelezőn nem egy széles építési tevékenységi spektrummal bíró vállalkozást értek, hanem egy attitűdöt: gyorsanszétverünkmindentésattólkezdvemidiktálunk, röviden a gátlástalanságot, az arroganciát, a pökhendiséget értem generálkivitelezőn. Így egy hónap után legalábbis. És a mai beszólások után  („ingyen csináljam?” - amit már kifizettünk, arra vonatkozott a kérdés; „miért ideges, valami egészségi problémája van?” stb.)  – már csak egyetlen dologra vágyom: menjenek már el. Nem érdekel, milyen lesz, nem érdekel semmi, csak menjenek már onnan.

„Ahogy kilépett az ajtón, s még hallotta a heves beszélgetést, amely odabent újra kitört, a tanterem ajtaján bejött valaki, akin az első pillanatban maga sem tudta miért, csak éppen valami boldog, felfakadó örömben ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy barna bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis keménykalap volt, nagy, sötét szeme kutatva pillantott körül, s ahogy felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.

- Misikém - mondta, s a keblére ölelte.

És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki neki ezt a szót, hogy Misikém... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja karjába, s belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt belőle a zokogás.

Soká, soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a szívére borulva, a bátyjának, az eszményképének, az egész család szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt, nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és megszabadítja őt...

- Bántanak - fuldoklott ki belőle ez az egy szó -, bántanak, Géza bátyám...

És az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát, s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt tele, ó, azok a drága, nagy komoly szemek!

- Édes kisfiam...

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...

És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.

A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.”

BWV 255

Tegnap otthon voltam kicsit, legalábbis tízórányi Bach után, a nap végén. A Bach-maraton utolsó darabja a Magnificat volt a BFZ-vel, Fischer Ivánnal és a Szent Efrém kórussal, majd végül még egy közösen énekelt korál, akárha Csabán a nagytemplomban:

A maratonok közönsége hál’ istennek nem pofafürdős, viszont nagyon sokszor ülnek körülöttünk tudálékos zenészek vagy vízgereblyéző baráti társaságok. Mindkét csoportra jellemző, hogy az első hang elhangzása után sem hagyják abba a beszélést, okvetlenül befejezik a mondatot suttogva, amit azonban egy méteren belül mindenki más is hall. Engem ez zavar. Van néhány helyzet, amikor szeretek várni, például koncertek előtt is, de kell hozzá a csönd.
Azért persze volt az is tegnap, na meg nagyon jó koncertek, például a Musikalisches Opfer a Kuijken családdal, a 4., 5., 6. Brandenburgi verseny virtuóz csembalójátékossal (Jeremy Joseph), műsoron volt a három zongorára írt C-dúr verseny. Fejérvári Zoltán, Kemenes András, Palojtay János dolga nem volt könnyű, szerintem elég sokunknak ez a darab a Schiff–Falvai–Kocsis-féle felvétellel azonos, de a tegnapi előadás is nagyon rendben volt. Az ember nem is érti, hegedűn kívül miért hallgat bármi mást, ha egyszer hallgathat Kelemen Barnát, Baráti Kristófot, de aztán persze meghallgatja Perényi Miklóst, még szép.
Szóval zenei áldozat, csönd, Bach, így valahogy, köszönet a BFZ-nek.

Karácsony, vízkereszt, Bach-maraton

Viszonylag sokáig tartott a karácsony, mert 26-án jöttem haza anyámtól, a karácsony nekem mindig addig tart, amíg fel nem szállok a vonatra, előfordult ez már 25-én is, 27-én is. 

Ajándék helyett egy mini olajradiátort csempésztem anyám fürdőszobájába, olyan kicsit, hogy - csomagolás nélkül - elfért a bőröndömben, abban vittem le. Anyám sokáig észre sem vette a szerkezetet, pontosabban azt észrevette, hogy nincs olyan hideg a fürdőszobában, csak azt nem, hogy miért. Ez csak akkor derült ki a számára, amikor éppen odabent volt, és pirosan világítva bekapcsolt a termosztát (illetve nem az kapcsolt be, de ez most mindegy). Ez szenteste történt, és teljes volt a siker, jobban bejött, mint tavaly a két köteg préselt fabrikett, szintén bőröndben szállítva. És öcsém is mutatott némi érdeklődést a vargányapor és a parmezán iránt. Nekem pedig lett új termoszom. (Már kettőt elhagytam, valahogy mindig kiesnek a hátizsákom palacktartójából. Bezsebeltem még egy üvegcse gyömbérszirupot is.) 

De a legjobb a sütés volt. Az öcsém sütött, azt nagyon jó nézni: 

 

 

25-én jöttek a gyerekek, anyám a kályhába is begyújtott, másnap vissza Pestre. 
Az utazási viszonyok méltók voltak az ünnephez, ajándéknak fogom fel: csönd, tisztaság, záródó ajtók, kellemes meleg, plusz a Bartók rádióban Saint-Saëns Karácsonyi oratóriuma, ez ünnepi hangulatban tartott, és az estét is jobban vártam, vagyis a koncertet, a 30 éves BFZ születésnapi koncertjét. 

Sokkal hamarabb kellett volna írni erről, még aznap, de legalább másnap, vagy legalább addig, amíg még szólt a fejemben a Nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, és az napokig szólt, mert ez is volt a koncerten, nagyszerűen játszották. Igazi ünnep volt, nemcsak hogy az egykori zenekari tagokkal közösen muzsikáltak többször is (például eljátszották a 30 évvel ezelőtti koncert emlékezetes nyitó darabját, a Ruszlán és Ludmilla-nyitányt), de velünk, a közönséggel is együtt játszottak. Egy 300 tételes zenei kínálatból választhattunk a műsor második részében. 

  

 A háromszázféle kotta

Ennek a kívánsághangversenynek a végeredménye meglehetősen jó lett (mondjuk, a Concertóból egy tétel nagyon kellett volna - például a Smetana helyett -, de így is szép volt): Smetana, Mozart, Wagner, Csajkovszkij, Dvořák.

A kották érkezéséig pár perces vetítések voltak (többek közt a BFZ és a Parafónia zenekar koncertjéből; a Fischer Iván rendezte Figaróból). A közönség által megszavazott darabokat rögtönözve és remekül játszották, a végén pedig még egy nagy közös zenélés az egykori tagokkal, Beethoven 7. szimfóniájának zárótétele. 

A BFZ nem egy zenekar. Ők meg Fischer Iván varázslók, mint Bach. (Bach-maraton február 2-án!)

 

Ingyen disznóhús

Szerdán Bojszi ment helyettem a  Szkénébe, ma pedig én mentem egyedül a Jurányiba, mert így lettünk betegek, de Petteri azt mondja, novemberben majd bepótolja a mai előadást, és akkor majd én is újból elmegyek,  vezeklésként is. A Dohány utcai seriffnél abszolút jelenlét kell ugyanis, mármint a nézőé is, és én nem voltam ott egészen, pedig akkor volna ez az, aminek lennie lehet: afféle kinyilatkoztatás. Teljes a sötétség az előadás alatt, a hangok mindig más irányból jönnek. Képes vagyok értelmezni, amit hallok, a szenvtelenül elmondott vallomásokat is, meg a precíz, száraz halálgyári termelési jelentéseket is, legalábbis ezt képzelem, és ilyenkor újra és újra megállapítom, hogy J.-nek és Á.-nak kellene megnéznie, illetve hát, meghallgatnia ezt az előadást. 
J. és  Á. a kollégáim voltak, mindketten programozó matematikusok. J.-vel zenéről, filmről beszélgettünk Godard-tól Tarkovszkijig, Miles Davistől Wagnerig, Á. pedig mindenféle helyekről mesélt Erdélytől Svájcig.  Ez a két ember jutott eszembe újra és újra, ahelyett, hogy az elviselhetetlen, az embertelen, a reménytelen  igazán megérintett volna. De nem, nekem ennek a két embernek a megleckéztetése  jutott eszembe, csak mert legutóbb egyikük Lech Wałęsát annak homofób szövegéért méltatta, másikuk  pedig kívánatosnak tartaná, ha minden magyar is kapna kárpótlást, akik ellen cigányok követtek el bűncselekményt. 
Ezekkel az emberekkel  - meg a többi volt munkatársammal ebből a csoportból - majdnem minden júniusban találkozom.  Évről évre egyre nehezebb lesz ez a találkozó, filmről és hegyekről már nem lehet beszélgetni, de csak pár óra, azalatt az ember közvetlen közelről is elviseli a xenofób, fundamentalista szövegeket.
Novemberben elmegyek megint a darabra, hogy legközelebb - júniusban - megszólaljak.

Nyári konyha

Egy lisztesdoboz kék-zöld virágos bordűrrel, egy cukortartó nagy Z-vel a hasán, egy porcelán fali sótartó szilvamintával és festett fűszertartó a kredencen, egy vaslábas és egy serpenyő a sparhelten, mellette fehér hokedlin pávakék vájdling, a másik sarokban széles, fiókos asztal,  rajta vastag vágódeszka, rozsdavörös zsírosbödön és mustársárga pöttyös csupor fakanalakkal, a falon egy-egy szögön kapor, petrezselyem- és zellerzöld - ezek voltak a nyári konyhában, és meleg. A lisztesdobozban langyos volt a liszt, ha a Nyanyicska nem látta, beszöktem lisztet markolni, vagy a kristálycukorba epret mártani, vagy egy-két csipetnyit sót elnyalogatni, a pávakék vájdlingba vizet önteni, a vízbe napraforgószirmokat szórni, a döngölt földbe dróttal irkálni.

Fritzéknek szeretettel PK-tól

 Pite-virág. Aszalt szilva, aszalt barack, aszalatlan marcipán. Esztétikum és ujjongó ízlelőbimbók

Metszőolló

Volt a Gyóni Géza utcában pár tárgy, amelyekre nem vonatkoztak a gyerekeknél szokásos tiltások,  ilyen volt a  metszőolló, amely a nagyapám szerint való volt gyerek kezébe is, és adott nekem is egyet mindig, amikor március táján metszeni kezdett. Megmutatta, hogy minek kéne megmaradni és mit lehet - pontosabban kell - levágni. Na, ez teljesen érthetetlen volt. Az okot értettem, hogy a jobb termés miatt, csak azt  nem, hogy mi az összefüggés, hogyan lesz a kevesebb vesszőn jobb a termés. Nem értettem, hát hamar meg is untam, meg vágni is nehéz is volt, de azt szívesen néztem, ahogy a nagyapám dolgozott. Nem azt figyeltem meg, hogy mit csinált, hanem csak a mozdulatait néztem, meg az olló kattanásait hallgattam. Ha közben játszani kezdtem, akkor is mindig csak annyira távolodtam el, hogy a metszőolló hangját még halljam.
Azt hiszem, megtanulok szőlőt metszeni, nagyon bensőséges dolog.

Ötödik ajtó

Hétvége, nyugalom: tegnap-tegnapelőtt mozi - régi magyar némafilmek, Final cut (másodjára, de még sokszor kell rá valahogy jegyet szerezni), Eszkimó asszony fázik (sokadjára, de hát a Trabant meg Bogusław Linda miatt is), A torinói ló (2 és fél óra, de nem tűnt annyinak, nem is értem, ezen még töprengeni kell) -, ma pedig egész nap: zene, vagyis Bartók-maraton, amit a MÁV Szimfonikusok Concertójával kezdtünk, és remek volt, minden késést megbocsátok a MÁV-nak. De aztán még öt koncert, jobbnál jobbak, de főként a Pannon Filharmonikusok és a Csodálatos mandarin meg a Kelemen Kvartett a II. és az V. vonósnégyessel, á, szóval jó volt.
De ezt még lehetett fokozni. Az utolsó koncert A kékszakállú herceg vára, Fischer Iván regös prológjával, kicsit szcenírozva.  Ez a zene egyszerűen addiktív, már most akarom megint azt a borzongást az ötödik ajtó előtt, persze ahhoz olyan előadás kell majd megint, mint amilyen a BFZ-é, na meg az énekeseké - Komlósi Ildikó és Kovács István - volt. Nem túlzás tökéletesnek nevezni.

Novemberi szőlő

Volt a Gyóni Géza utcában pár dolog, ami máshol nem volt. Például tótul, németül tanulgatni, paradicsomos almalekvárt kevergetni, a még zöld barackot hullámos hámozóval hámozni, szőlőt metszeni, cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákból darázscsapdát csinálni, száraz kenyeret sznyitkére vágni, mustot üvegbe tölteni, szőlőt maggal együtt megenni, haluskát csinálni, kimondani tudni, hogy sirokisztoljec (vagy valami ilyesmi, egy pad volt ez a kertben), ezeket mind csak ott kellett nekem, és hát mindegyikkel volt egy kis baj. A tótot nem szerettem, most aztán hiába kérdeznék az anyámtól olyasmit, amit régen sokszor hallottam, megkérdezni sem tudom. A német, az tetszett volna, de nagyapám alapos ember volt, mindig az elejéről kezdte az anyagot. A paradicsomos almalekvárt nem figyeltem meg, és amit én főztem később, az másmilyen lett, mint a nagyanyámé volt. A zöld barack húsába a legtöbbször beleszorult a hámozó, most is mindent kiskéssel hámozok inkább. A metszőolló szárait csak két kézzel tudtam összenyomni, és vagy átvágtam így a venyigét, vagy nem (gyanítom, hogy nagyapám csak valami „játék szőlőt” bízott rám). A cukros vízzel töltött gyógyszeres fiolákat sajnáltam, mert azokkal én játszhattam patikusost. (Ezenkívül Ildi, a barátom, megvetette a darázscsapdát, mert azt hitte, hogy az ő nagypapájának a méhecskéi is az üvegcsékben végzik.) A száraz kenyeret csak a nagyanyám tudta átlátszó vékonyra szeletelni. A mustból mindig többet mertem a tölcsérbe, és kifolyt az üvegből. A szőlőmagot titokban kiköptem. A haluskatésztát a sodrófáról nem tudtam olyan hirtelen sodró mozdulattal kiteríteni, hogy közben a tészta a deszkához csapódjon, és így is vékonyodjon, de talán ez ma már menne. Ami viszont végképp csak a Gyóni Géza utcában volt, az a novemberi szőlő, és olyan édes szőlő, mint a novemberi szőlő. nincs is másik. A nagyapám a szüretkor kiválogatott nyolc-tíz fürtöt egyénként kötözgetett fel a padláson egy madzagra, amit két szelemen közé szögelt. November végén aztán minden nap lehozott egy-egy fürtöt, leszedegette az egészséges szemeket, azokat egy-két órára langyos vízbe tette, aztán egyszerre meg is ettük az egészet. Ő magostul, én anélkül.

My favourite day

Szeptemberben Londonban voltam, vissza se akartam jönni. (Gondoltam, erről rohadt könnyen lehet majd írni, de nem.)

Októberben a Bükkben voltam, odamenni olyan, mint egy hazatérés. Olyan lehetne.

Most Pesten vagyok. Ki lehet bírni és főként ki kell bírni. Ehhez az elmúlt 10 napban ötször voltam színházban (két előadásról írnék, ha nem lennék ennyire elképesztően lusta: Angyalok Amerikában a Nemzetiben és az Anamnézis a Katonában).

Ezen kívül dolgozom. Esténként és hétvégén is, ilyenkor FB-posztokat gyártok, amitől nem tudok szabadulni, mert a fejembe vettem, hogy a nyilvánosság segíti a céget. De rajtam kívül senki sem gondolja ezt a munkatársak közül, így van egy obligát napi feladat, aminek a teljesítése gyakorlatilag nem hoz eredményt, ezért persze egyre nehezebb úgy tovább csinálni, hogy legyen valami szellem, lélek vagy valami efféle az egészben, ha ugyan van.
A Vadalmára nem futja mostanában - elégtelenek a kapacitásaim, ami több mint frusztráló -, de Micimackóval azért még elbiztatgatja magát az ember.

Juhelka

Idővel egyre több kudarcot és veszteséget könyvelhet el az ember.  De hát Halász Péter szerint is kudarctól kudarcig vezet az út, bár azt hiszem, ő ezt úgy értette, hogy ez az egyetlen helyes út. De most nem egy kudarccal, hanem egy veszteséggel akarok valamit kezdeni,  ahogy mondják, elvégezni a gyászmunkát, ennek több fázisa van, és nekem úgy tűnik, hogy a „tagadási” és  az „elfogadási” fázis határán a legnehezebb. Ilyenkor jót tesznek a különféle zenék.

Például ilyenek: Marin Marais vagy Arvo Pärt.

Vagy az is jó, ha az ember ír valamit. Én most ezt írtam.

A temetőcsősz szerint a sírásó már elment. Miért keresem, kérdezi. Egy pillanatra elgondolkodom, a sírásáson kívül vajon milyen ügyben kereshetném a sírásót. Aztán úgy döntök, hogy valószínűleg nem szokás a sírásóval beszélni, de engem a temetkezési szolgálattól küldtek, hogy kérdezzem meg, ásnak-e egyáltalán sírt, az ősszel sok eső volt, lehet, hogy magas a talajvíz. Elmondom ezt a csősznek, aki szerint ez hülyeség, nem emlékszik, hogy ne ástak volna a belvíz miatt. Ezzel a helytörténeti közléssel megyek vissza a városba. A lelkészi hivatalba kell még mennem a sírhely miatt. A tábla szerint fél óra múlva lesz ügyfélfogadás, ez várni sok, mást elintézni kevés, de mivel nem is akarom későbbre hagyni ezt, inkább az udvarban várok. Számolom a lábázat tégláit, eleinte csak szemmel követem a sorokat, de így mindig eltévesztem, ha séta közben számolnám, akkor túlságosan lassan kéne haladni, ami furcsán nézne ki, de hát úgy sincs itt senki. Egy sorban huszonhat téglát számolok, egy tégla harminc centi lehet, vagyis hét-nyolc méterre lehetek a lépcsőtől, állapítom meg, amit addig is láttam, és ekkor üti a nagytemplom a háromnegyedet. Előveszem nagyapám óráját. Délelőtt csak betettem a táskámba. Most nézegetem. Mintha gyerekkorom óta nem is változott volna, talán fakóbb a fekete ripsz óraszíj, aminek a végein a grafitszürke vasalat kifényesedett, de egyébként pont olyannak látom, mint gyerekkoromban. Tíz órát mutat - vajon ma délelőtt állt meg, vagy még tegnap este? Végre jön valaki, nem az irodába megy - mondja mindjárt -, de menjek csak be, várjak az előtérben. Bemegyek, semmivel sincs melegebb a félhomályos teremben. A falak mellett körben kárpitozott székek, középen összekötözött fenyők hevernek, öt-hat darab is lehet, de nem érezni fenyőillatot. Már elmúlt két óra, mégsem bánom, hogy nincs itt senki, sosem váltottam meg sírhelyet, és most mintha lelkifurdalást éreznék, amit nem kellene éreznem, talán nem is ezt érzem, de nem tudom, hogy pontosan mit. Sétálgatni kezdek a  teremben. Az iroda mellől nem látszott a harmónium, az egyik ablakfülkében áll, ez a felfedezés  kizökkent. Jó lenne felnyitni, megnézni a légáramoltató szerkezet gombjait, de végül csak nézegetem, mint az órát. A pedálokat posztóval vonhatták be, a széleknél kirojtosodott,  középen pedig már átütött a deszka, de néhol még látszik valamennyi az eredeti kék anyagból. Leguggolok, hogy megtapogassam ezeket a kék foltokat. Azt szeretném, ha csoda történne, és selymesnek, puhának érezném ezeket a fosszíliákat. De mint álomban szokott, épp nem tudok hozzáérni, világos sáv jelenik meg a padlón, megérkezett az ügyintéző. Fél óra múlva megváltom a sírhelyet.

"Ez nem valóság, de nem is álom"

Nem írtam posztot a múlt szombati Európa Kiadó-koncertről mindjárt akkor este, gondoltam, majd másnap, de másnap sem volt kedvem, meg azután később se. Pedig a koncert jó volt. És épp erről van szó: annyira ugyanaz minden.  Hihetetlenül unom ezt az "osztályon felüli elmeosztályt".
Szerencsére azért vannak még olyanok, akik mégis írnak. Az e heti ÉS-ből muszáj ezt betennem.

Végső Zoltán

AZ IGEN, IGEN KEMÉNY, KEMÉNY VILÁGRÓL

 (Európa Kiadó – A38, szeptember 16.)

Most illene eljátszanom, hogy már azokban a daliás időkben is…, de nem tehetem. Ugyanis kisiskolás fejjel utáltam az Európa Kiadót, egyszerűen bénának találtam a zenei kivitelezést: sokszorosan másolt kazettákon terjedt, esetlennek éreztem az egész megszólalását, az ordibálva éneklést pedig végképp nem értettem; a szövegek nem nekem szóltak. Legalábbis észleltem, hogy itt nem olyan szavak követik egymást sorban, mint azokban a zenékben, amelyeket a rádió játszott, és még káromkodtak is némelyik dalban. Aztán megjelent egy hivatalos lemez, amit meg is kaptam. A lemezhez tartozott egy klip a Küldj egy jeletből, és azt már B. Tóth László is játszotta a tévében – mit tegyek, az úttörőnek akkor ez volt a referencia. A klip nagyon idegesített a kalimpálva rohanó és repkedő énekessel, akkor félretettem magamban a zenekart, tulajdonképpen egészen mostanáig. Volt még egy köztes epizód: ha jól emlékszem, 2005-ben ugyancsak az A38-on többször is koncerteztek. Amikor elmentem, éppen az aktuális kultuszminiszter konferálta fel meghatottan a zenekart, így még a kezdés előtt gyorsan elmenekültem, mert rettenetesen cikinek találtam, hogy a pártpolitikát meglovagolva akar az undergroundból kimászni egy kereskedelmi szempontból sikertelen együttes. Az Európa Kiadóval történt első találkozásom kb. 25. évfordulóján azonban ki kell jelentenem: mindenben tévedtem.

A hétvégi dupla koncertre a jegyek előzetesen elfogytak, én vasárnap préselődtem be, gondolván, hogy a mostani EK-koncertsorozat utolsó előadásán csak történik valami, ami engem is felkavar. Hát történt! Először is, a tizennyolc eljátszott régi szám egytől egyig nagyon jó dal, erős fókusszal, tisztességesen körbeírt mondandóval és lefegyverző erejű költőiséggel. Egyedül a mostanság íródott Nem látta senki című nem érte el az ingerküszöbömet, de ezzel is bizonyára az fog történni, mint a többi EK-dallal. Szép lassan beszivárog az agyba, mert valahogy még én is ismertem szinte az összes szöveget, pedig tényleg igyekeztem távol tartani magamat a zenekartól. Ilyenkor furcsán érzi magát az ember, mert nem tudja, hogy honnan, mikor, miért került a fejébe, ami belekerült, és aztán arra gondol, hogy ez csak varázslat lehet. És valóban, Menyhárt Jenő bizonyára varázsló, ha szövegei ilyen mértékben váltak toposzokká. A mágus szerepére kissé rá is játszik, meglepően úrias tempóban beszélget a közönséggel, „Tisztelt hölgyeim és uraim”-nak szólítja a jelenlévőket, és magázódik, mintegy felemelvén a túlélőket, mindazokat, akik harminc éve is ott voltak az első koncerteken, és azokat, akik most szerzik első EK-tapasztalatukat. Az idővonal két végén lévő emberek valójában ugyanannak a halmaznak a tagjai, akiknek most összegyűlve, közösen kellett számot vetni azzal, hogy az EK 30 év alatt semmit nem vesztett aktualitásából. Hosszú ideje gondolkodom azon, hogy fiatal zenekarok miért nem énekelnek a máról, és most kellett rádöbbennem, hogy azért, mert Menyhárt Jenő már évtizedekkel ezelőtt elénekelt mindent arról, ami van. A politikailag és sok más szempontból többfelé szakadó országot hogyan lehetne jobban leírni annál egy dalszövegben, hogy „ugyanaz a város, de mégse ugyanaz az ország” vagy „Ez a város egy távoli bolygó / Itt élni nem rossz és itt élni nem jó”? És, hát nem akarnék senkinek tanácsot adni, de mivel az ilyesmire nyilvánvaló készség mutatkozik, javaslom, hogy bizonyos állami hivatalokban az irodai mosdóban, tükörbe nézés közben hallgassák meg néhányan az „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik” kezdetű dalt. Ezt, a Szabadíts meg a gonosztól című számot egyébként a korábbi dobos, Magyar Péter énekelte, láthatóan igen rossz állapotban a ráadásban: igazán ihletett pillanat volt, amikor szinte üvöltötte, hogy „Ha nem leszek / hát nem leszek”.

A korabeli kazettás hangzás a jó erősítéssel gyorsan felülíródott, pedig a hangszerelés szinte megegyezik a korábbival. Legalábbis Másik János a nyolcvanas évektől kezdve ugyanazt a Korg szintetizátort használja, mégsem tűntek a hangszínei réginek, sőt, az Itt kísértünkben a kintornaszerű billentyűs betét kifejezetten modernnek hatott. Ugyanitt dzsesszes hatásoktól sem mentes zongoraszólót is kanyarintott Másik, nem véletlenül emlegetik minden interjúban őt úgy, mint aki a zenekar képzett tagjaként gatyába rázta a dalokat. Mindegyik tag énekelt egy-egy számot (a dobos Gyenge Lajos kivételével), Kirschner Péter Varga Orsolyával duettben a 3 Judit, 4 Zsuzsát, a basszer Kis László a Lehetet, Másik pedig a Popzenét – itt robbant először a hangulat.

Menyhárt a koncert közepén egy kakofóniával kísért performansz közben előadta, hogy „Az Európa Kiadó az a zenekar, amelyik mindig, mindenkor azt, úgy, ott játssza, amit akar, és nem hajlik meg senki akaratának. Úgyhogy tőlünk hiába követelnek, ránk hiába szólnak, minket hiába fenyegetnek, mert mi azt fogjuk játszani, amit akarunk” – és a közönség tombolt. Az ellenállás tehát védjeggyé vált, a showműsor része és talán ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy Menyhárt Jenő legalább annyira okosan is írta szövegeit, és nem csak látnoknak bizonyult akkor, amikor azt énekelte, hogy „a jövő itt van és sose lesz vége”.

A "Halászban"

 

Apám sörrel és cigarettával (1970 körül) - 24 éve halt meg.

Reggeli, vacsora