Nem jégtánc, nem balett

A Budapesti Fesztiválzenekar mindent meg tud hallgattatni velem. Ez azért jó, mert a masszív zenei előítéleteim szépen lassan csökkennek egy-egy olyan koncertnek köszönhetően, amilyen a tegnapi is volt a MűPában, Bartók-, Schubert- és Csajkovszkij-művekkel. Egy ilyen összeállításra azt mondom, hogy jó, valahogy kibírom azt a Csajkovszkijt.

És valóban kibírtam. A Rómeó és Júlia nyitányfantázia elég hatásos zene, amolyan programzene a végzetes szerelem témára, dallamos is, drámai is, a BFZ-nek meg jól áll ez a drámaiság meg a tuttik. (Egyik kedvenc előadásom egy Jupiter, ami a Zeneakadémián volt.) (De szegény Csajkovszkij. Valahogy nehezemre esik, hogy magamtól meghallgassak bármit is, tán az egykori szovjet műkorcsolyakűrök meg a karácsonyi jégbalett-közvetítések miatt, és persze ez butaság. De tegnap ez a darab tetszett a Fesztiválzenekarral.) (Visszafelé haladok akkor most már.)
Schubert 5. szimfónia, ez kicsit megtréfálja az embert, mert amikor már kezdi jól érezni magát az első tétel mozartosságában, egyszer csak jön egy kicsit unalmas második tétel. Nekem erre külön koncentrálni kellett, de ezt hamar feladtam, és inkább csak a harmadik tételt vártam, ami - a negyedikkel együtt - nagyon jó. (Kis ízelítőként itt hallható a 3. tétel, igaz, nem a BFZ-vel, hanem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.)
A Bartók III. zongoraverseny még a szünet előtt volt. Az ilyen daraboknál gyakori, hogy az ember belül hall egy másik előadást korábbról, de Várjon Dénes és a BFZ "ki tudta kapcsolni" ezt a másikat, ami szerintem komoly dolog.

A koncert előtt levetítettek egy videóüzenetet. Fischer Iván némi iróniával azt tanácsolja, hogy a köhögéssel várjon az ember a hangosabb részekig, ha pedig cukorkát bontana valaki, akkor azt ne lassan, óvatoskodva csinálja, hanem minél gyorsabban. Hát ez elég kényes kérdés, mert egyfelől van az a közhelyes dolog, hogy ne vegyük észre mások figyelmetlenségét, illetlenségét, mert ezzel mi is illetlenkedünk (most én is elkövettem ezt), másrészt viszont ma már tényleg tartani lehet attól, hogy valaki egyszer csak pattogatottkukoricázni kezd (színházban már láttam és főként hallottam ilyet, az Örkényben történt). Szóval, igen, szívemből szólt a mester, viszont talán mégis feleslegesen.
Egyébként a koncertre épp csak odaértem, merthogy a fene se tudta, hogy a 2-es villamos csak a Boráros térig jár, ott pótlóbuszra kellett szállni. De otthon aztán ott várt a BFZ e-mailje minket, amelyben erre a kényelmetlenségre felhívják a közönség figyelmét.

Na, ezért is szeretem a BFZ-t, nem csak azért, mert kiváló zenekar.

(A fényképnek persze a koncerthez semmi köze sincs, csupán az említett 35-40 évvel ezelőtti és unásig hallott dolgok miatt került be.)

Carpe diem

Egy délutáni békéscsabai vonaton kezdtem meg a négynapos hétvégét pénteken. Gondoltam, hogy nem lesz könnyű, pedig a kolbászfesztiválról el is feledkeztem (kiderült, hogy a kolbásztöltést nézni szerető emberek fél áron utazhattak). Szóval a vonat tele volt.

Bojszi Szegedről tartott hazafelé, így az állomáson találkoztunk, hogy megbeszéljük a már hagyományos otthoni programunkat, a szombat délelőtti városi sétát. Anyámnál aludtam, szombaton reggel ő csinált nekem reggelit. Legalább 5 éve nem ettem bundás kenyeret, régebben nem tűnt ilyen finomnak.

Reggeli után piac. Ott sem voltam legalább öt éve, kár, hogy már nincsenek gombaárusok (vagy valahol nagyon máshol vannak). Végre sikerült 150 forintért krizantémokat venni, anyám haza is ment, én pedig találkoztam Bojszival a városban. 13 fok volt a szökőkútnál, amikor leültünk beszélgetni (leveles tésztában sült virslit enni, borozni), és 18 fok volt, amikor elindultunk haza (kb. 4 km, úgyhogy ezen a hétvégén minden csabai bóklászással együtt is legfeljebb 6-7 km-t gyalogoltam, ami kevéske).

Ebéd, anekdotázás meg aggályoskodás (anyám szerint ne járjak természetet egyedül, mert mi van, ha történik valami – hát akkor telefonálok, na). Közben befutott Kisjackó is, úgyhogy vele kicsit beszélgettünk GPS-ekről. is. Aztán a kölkök mentek a dolgukra, én pedig kilenckor már aludtam.

Vasárnap csokrokat kötöttünk, kilencet. Délelőtt indultunk a temetőbe. Régebben délután mentünk, és csak egy-két öregebb nénivel találkoztunk, akik biciklivel jöttek. Most szinte tömeg volt, meg valami pörgés - megállás helyett. Pedig temetőbe menni jó különben, Békéscsabán többek között azért is jó oda menni, amiért a piacra: ott még hallani tótul beszélgető öregeket. Alig értek belőle valamit, de nagyon szeretem hallgatni. Pedig emlékszem, gyerekkoromban még inkább zavart, ha a nagyanyám megállt valakivel beszélgetni, és szinte mindig tótul.

Anyám már senkivel sem beszél tótul, akikkel lehetne, mind meghaltak. Három temetőben is voltunk.

(A fotó a netről van, az Árpád sor látható rajta.)

Gyalogút v0.991 - Szentendre-kerülős

A terv az volt, hogy a város déli, majd nyugati peremén északnyugat felé megyek, utána kicsit még északra, és aztán indulok kelet felé, addig, hogy a skanzent érintve érjek vissza a városba. Ehhez egy sárga jelzésű út tűnt a legmegfelelőbbnek, mindjárt a HÉV-től. Tök új Pilis-térképpel indultam el. A térképeken az olyasmi, hogy egy utat átgázolhatatlanul benőtt a szeder, nem látni. Egy kisebb kerülőt tettem tehát, és utána sikerült visszatalálni a sárgára, amin ez után már lehetett menni, csak mivel nem kimondottan erdei út, a jelzések nem voltak valami sűrűn. Később észrevettem, hogy emiatt előzékenyen csíkos szalagokat kötöztek bokrokra, ezek egyértelműen a sárga utat jelölték. Ezt követtem. Az emelkedés folyamatos volt, de többnyire enyhe, csak rövidebb szakaszokon volt kicsit munkásabb, de vittem a tegnap vásárolt botokat (tényleg segít, nekem főként lefelé).
Kellett volna találnom egy elágazást, ahol a zöld útra tértem volna át, hogy előbb észak felé, majd keleti irányba menjek, de nem lett meg, pontosabban utak voltak bőven, csak választani nem tudtam közülük. Maradtam a sárgán, ami azonban a Lajos-forrásig visz, oda pedig nem akartam menni, hanem meg akartam kerülni a várost, még ha jó távolról is. Úgyhogy egy nagyobb keresztútnál a feltételezett délkeleti irányt választottam, de nem tudtam, hol vagyok pontosan, csak abban voltam biztos, hogy vissza tudok menni Szentendrére, hiszen láttam a távolban, csak toronyiránt kellett mennem. Ennek persze megvolt az a kockázata, hogy elkerített területek állják az utamat. Ilyenek miatt kétszer kellett visszafordulnom. A várost végül Izbégnél értem el (a megkerülés nem volt tökéletes). De aztán jött kedvencem, a Bükkös patak is.
Kb. 4 órát gyalogoltam, banánevésnyi pihenővel. A teakortyolgatáshoz nem álltam meg. Kényelmes 15-16 km.
A többit képekben:

Városkerülő út, még az elején

Gyanúsan őszi színek

Nem szép, de érdekes (nemtommiez)

Kis ház pingpongasztallal


Pilisi tanya fenyővel

Szamár-hegy

Közeledő naspolyagyűjtők

Szentendre, Bükkös patak

Szentendre, Kossuth Lajos utca

Vibramky

Mindig tanul valamit az ember.

A csehek például vibramkynak hívják a túrabakancsot.

Hát, bizony, a Vibram talp.

Gyalogút v0.99 - Anna-rétes

Tegnap végre gyalogoltam egy rendesebbet.

Reggelente 4 kilométer körül gyalogolok ugyan, de az nem elég. Nem szokott elég lenni. 45-50 perc az egész, míg az irodában 8 órányi az üldögélés. Fordítva sokkal jobb volna. És ez jövő áprilisban egy hónapon át így is lesz, vagyis naponta 6-7 óra gyaloglás, és mélázás, csönd. Utána legfeljebb 45-50 perc irodai időtöltés a zarándokigazolvánnyal.

Tegnap tehát gyalogoltam. A tervem az volt, hogy otthonról indulok, és teszek egy nagyobb kört a Denevér út-Széchenyi-hegy-János-hegyi kilátó-Normafa-Istenhegyi út-Fodor utca útvonalon, de a papírtérképek kicsikét elavultnak bizonyultak. És persze előtte valami friss Google-cuccon nem néztem meg, hogy mi is az igazság. Pedig akkor láthattam volna, hogy a Pinty utca csak papíron folytonos, a valóságban és a Google térképén nem az, és akkor megúsztam volna kb. 500 méter felesleges felfeledést, majd lefeledést (80-90 méter szintkülönbséggel).

De az már a Google-térképen sem látszik, hogy az Ágnes út igazi különlegesség. Valamivel több, mint egy kilométer hosszú, ezen a távon 200 métert emelkedik, érdekes szakaszai vannak, például hirtelen ösvénnyé válik (először azt hittem, hogy egy telek, de aztán észrevettem az ösvény előtt az aszfaltra festett felfelé mutató nyilakat, és nagy bátran nekivágtam), aztán az ösvény széles irtássá alakul, végül pedig keskeny köz lesz belőle, olyan keskeny, hogy ha nem tudja az ember, hogy ott van, nem is veszi észre, és nem is vettem észre, hanem mellette, a Széchenyi emlékúton mentem felfelé.

Széchenyi emlékút

Aztán a másik irányból, már a Rege utcából, láttam két egymás mellett húzódó kerítés között egy legfeljebb egyméteres közt, az egyik kerítésen utcatábla: Ágnes út. Tényleg azt hittem, hogy rosszul láttam.

Ágnes út

Mindenesetre másfél órai bolyongás után végre eljutottam a Széchenyi-hegyi kisvasúthoz. Onnan egy darabig egyszerű volt, aztán Csillebércnél bevettem magam a budakeszi erdőségbe, gondoltam, elmegyek az erdőben valahogy Hűvösvölgyig, a tervnek már úgyis mindegy, Hűvösvölgyből majd visszavillamosozom a Moszkva térre, onnan meg busszal haza.

Hűvösvölgy felé először a makkosmáriai úton akartam menni, de jött két házaspár, akik szintén arra mentek. Úgy tűnt, nem tudnám elhagyni őket, és akkor nem lett volna csend, ezért egyszer csak jobbra fordultam, egy széles és láthatóan gyakran járt, de semmiféle jelzéssel nem rendelkező útra. És hát el is fogyott hamar a széles út, csörtettem a cserjésben vagy 500 métert, amikor végre kilyukadtam megint egy útra, jelzés sehol, balra fordultam, úgy gondoltam, arra lesz majd a vasút, és annak mentén megyek majd végig. A vasút azonban nem lett meg, de nem aggódtam különösebben, hanem kifejezetten élveztem ezt a szakaszt, bár erősen lefeledett, de egy lélekkel sem találkoztam és nagy csönd volt, semmiféle városi zaj nem volt hallható, egyszóval az erdő közepén voltam. (Ma megpróbáltam meghatározni, hogy kb. merre és milyen szinteken jártam, a Google Earth alapján, azt hiszem, kb. 200 méternyit mentem lefelé.)

Budakeszi erdő

Végül aztán egy óra gyaloglás után csak elővettem a tájolót. Megállapítottam, hogy nyugat felé tartok, mint Kolumbusz - és mint majd áprilisban én is, a galiciai síkon. Egyszer csak újabb kereszteződés. Nem tudom, miért, de úgy gondoltam, mégis inkább megpróbálom az eredeti tervet megvalósítani. Ezért jobbra, azaz észak felé fordultam. És megint felfeledtem. Végre egy útjelző is akadt, amely szerint a Szépjuhászné 3,5 km, a János-hegy 1,7 kilométer. A Szépjuhászné messzebb volt, és most az volt épp a cél, hogy minél messzebb, de arra borzasztóan lefeledett, a János-hegyi út pedig emelkedett, és mivel úgyis tesztelni kell, hogyan sikerült az elektrofiziológiai izé, inkább azon maradtam, és folytattam a felfeledést a libegőig. (Mondjuk, nem hiszem, hogy csak 1,7 km volt ez a szakasz, mindenesetre a 200 méteres emelkedő megvolt megint.)

A libegőnél megittam a teát, még langyos volt, aztán irány az Anna-rét. Szeretem ezt a részt nagyon, alig van szintkülönbség, kb. 3 km, pazar a kilátás a városra, régebben találkozhatott itt az ember Bukfenccel és Jeromossal, az út végén pedig pedig ott a réteses.

Anna-rét

Egy baj van csak, másoknak is tetszik ez, ezért gyakorlatilag csak hétközben élvezhető, hétvégén kifoghat az ember igazi bunkókat. Ezúttal is így volt: két sültegér-színű és harsány némber, egy nagyon menő szövegű pasi és egy igazán sötét kis kölök, aki patronos pisztollyal durrogtatott - ők jöttek mögöttem. Próbáltam olyan gyorsan menni, amennyire csak tudtam, el is hagytam őket úgy 150 méterre, de még így is idegesítően hangosak voltak. Nem volt mit tenni, menetfelszerelésben, bakancsban, kb. 10 km után muszáj volt kicsit futni, hogy eléggé eltávolodjam ezektől. Sikerült. Az Anna-réten uzsonnáztam, fényképeztem, pihentem.

A bakancsot most is remeknek éreztem, már amikor felveszem, akkor azt érzem, hogy kényelmes, szinte jó benne lenni, a pihenő alatt sem volt olyan érzésem, hogy le kéne venni. (Azért persze valószínűleg lesz majd ilyen is, amikor nem csak 12-13 kilométert megyek benne, hanem 25-30-at.)

Rétest, mint mindig, most is vettem, kettőt. Petteri kedvéért túrósat.

Legközelebb kevesebbemelkedős, de kétszer ilyen hosszú utat szeretnék, az lesz a Gyalogút v1.0.

Jakab-kagylós jelzés, hm.

Satisfactio

Nincs más, mondom most is.

Szeretem Bartolit, szeretem a régizenét, szeretem a méltányosságot, sőt, az igazságosságot. Az pedig igazságtalan, hogy a 17-18. században ezerszám kasztráltak fiúkat, eleinte azért, mert az egyházi kórusoknak nők nem lehettek a tagjai, később pedig – egészen a 19. századig – azért, mert az operák szereplőiként egyre népszerűbbek lettek a kasztrált énekesek, de csak néhányuk vált híressé, persze e kevesek sikeréhez szükség volt a több ezer névtelenségben maradt énekesre. A 2009-ben megjelent Sacrificium című album 17-18. századi műveinek kedvéért Bartoli képessé vált valami irracionálisra, és ma nincs más, aki képes volna ezeknek a daraboknak a tökéletes megszólaltatására. Elképzelni is nehéz az ezért végzett munkát. Igazi áldozat a 17-18. századi áldozatokért.

De.

Több de is van. Először is önző vagyok, meg egy kicsit különc és sznob, és Bartoli ezzel a misszióval valami olyasmit népszerűsít, amit én egy képzeletbeli klubhoz, a régizene kedvelők klubjához tartozóként szeretek évtizedek óta. Most meg itt ez az „ancienne vague”, ami nem esik elég közel az én régizenéhez való viszonyomhoz. Régizenét hallgatni szerintem rítus, és ez nem volt a MűPában kedden, tudom, hogy nem is kellett lennie, nekem mégis hiányzott, mert nem jött a feloldozás érzése a végén, nem jött a katarzis.

Aztán meg mi az, hogy olyanok is ott voltak a koncerten, akik láthatóan nem ismerték még a Sacrificiumhoz készült trailert sem?! Nem keresnek forrásokat? Nem rajonganak? Pedig ha ismerték volna a klipet, akkor a kosztümön eszközölt legapróbb változások sem késztették volna a publikum egyes tagjait örökösen arra, hogy kommentálják a látottakat, ilyesmiket például: köpeny le, maradt a mellény és az ing, majd a mellény helyett mente volt, utána meg csak ingujj, és megint mellény, végül a nagy átöltözés a fináléhoz és a ráadásdarabokhoz. Persze, persze ez is hozzá tartozott, mondhatni lényege lett volna ez is a koncertnek, hiszen barokk van, pompa, opera meg földöntúli énekelni tudás, ünneplés és ováció. És tetszett, hogyne tetszett volna, élvezte az ember ezt, de akkor ott hirtelen azt éreztem, hogy mindez mégis szükségtelen. A CD meg az érte végzett háttérmunka, a zenetörténeti kutatások és persze a koncertek – vagyis ezeknek a daraboknak csak az éneklése - elég. Csakhogy Bartoli olasz énekes, úgy van ott a színpadon, ahogy a Fellini-Róma című film jelenetében az olasz családok az utcán, amint a házuk előtt vacsorázgatnak. Egyszerűen az övé a színpad, hát tréfálhat, játszhat, kunsztot mutathat. És le is vagyok véve a lábamról, el vagyok bűvölve, valami büszkeségfélét is érzek, mint amikor az ember a gyerekét hallja. Csak az a katarzís, az nagyon kellett volna.

Ja és persze az is igazságtalan lenne, ha a kísérő zenekarról egy szót sem ejtenék, ez pedig ismét a csudásan régin szólni tudó Il Giardino Armonico volt.

Se kanál, se villa

Ma véletlenül rábukkantam a költözéskor eltűnt két alkatrészre, az edényszárító oldalsó pálcáira. Folpackba tekerve az egyik folpackos hengerbe voltak csúsztatva. Úgyhogy azt hiszem, a caminóra vett villakanál, ami a költözés óta szintén nem került még elő, bárhol lehet.
Ilyesmi volt:

Inka

Mielőtt a múlt szerdán bevonultam volna a Honvéd kórházba, muszáj volt csinálnom valamit, olyasmit, amiről majd azt lehet mondani, hogy aznap készült, amikor megcsinálták az ún. elektrofiziológiai katéterablációt. Egy ilyentől csakis félni lehet. Nem is jutott eszembe semmi, erre az inkaistenség-ábrázolásra futotta.

(A beavatkozás egyébként hosszúnak tűnt, az utolsó fél órában képtelen voltam levenni a szemem az óráról, mintha azon múlna, hogy mikor mondják végre, hogy befejezték. Persze az óra bámulása közben is éreztem az újabb és újabb stimulációkat. Na igen, kicsit féltem. De mostantól kevesebb gyógyszert kell szednem. Meg egyáltalán.)

Kisoroszi ősz

Nyár- és szigetvégi séta volt tegnap, vagyis Ablonczy Anna megint Polcz Alaine-emléktúrát szervezett. A résztvevők zsákbamacskát is húzhattak, egy-egy idézetet Mészöly Miklóstól vagy Polcz Alaine-től. Az enyém egy Mészöly lett. És aztán a maradékból még választottam egyet. Szintén Mészöly:
"Ahhoz képest, hogy tudatunk objektíven tükrözi a valóságot, elég sokat tévedünk."
Kisoroszi viszont nem tévedés, Kisorosziba menni jó döntés.

E heti

A kevéssé esztétikus látványt remélhetően ellensúlyozza a tartalom.
(A kép természetesen nagyítható.)

21 Mbps - mobilnet-teszt

Valószínűleg sikerült Budapest közepén megtalálnunk az egyetlen utcát, ahol normál internetszolgáltatást nem lehet elérni. Marad tehát a mobilnet mint egyetlen lehetőség az új helyen. Kaptunk egy modemet, amellyel öt napig tesztelhető a Pannon szolgáltatása. A legegyszerűbbnek a YouTube-on való böngészés tűnt. Most lelkiismeret-furdalás nélkül lehetett nézelődni.

A megnézett 7-8 videóból, íme, kettő:



A zenéről eszünkbe jut a Szafari című nagyon szép és kicsit szívszorító rövidfilm, amely egyébként Petteri révén látható a YouTube-on:

A gyászkocsi

Már csak pár nap volt a nyári szünetből. Akkoriban azt hitte az ember, hogy a szünetből volt pár nap, aztán most már tudja, hogy a nyárból, ezért fájt minden. Legjobb volt egyedül lenni. Békéscsabán ezt úgy volt a legkönnyebb megoldani, ha biciklire ült az ember, mert akkor nem kellett okvetlenül megállni, ha ismerős jött. Csak a tekerés, 20-30 centivel magasabbról látni mindent, valahogy ez is védetté tett. Legtöbbször valamelyik temetőbe mentem egyedül lenni.
A gyászkocsit a Tompa utcai temetőben láttam. Hét-nyolc óra lehetett, a kapu előtt nénik beszélgettek, de még be lehetett menni. A nagyapám sírja a temető nyugati részén van, akkor még az utolsó sor volt az, utána a kerítésig egy kb. 100 méter széles üres parcella, és a kerítésen túl tsz-földek jöttek. Ott állt a halotti hintó, amilyet csak tévében láttam azelőtt, korábban a temetőben nem volt ilyen, és ekkor sem a temetőben volt, hanem már a kerítésen túl, tőlem vagy 120 méterre. A lemenő nap vörösre festette, mögötte a zöld kukoricaföld, szép volt és titokzatos.



Zenei aláfestésként Monteverdi, az Orfeo 2. felvonása.

Reggeli rituálék

Iskolába indulás előtt a gyerekekkel együtt felvenni a cipőt (hátha ettől gyorsabbak lesznek), közben mindhárman egy Krieger-darabot fütyörészni (akkor is, ha már rég mást kell gyakorolni).

A fadista

Ha fado, akkor Amália, ha Amália, akkor fado. (És mert talán tegnap lett volna 91 éves.)

"Maga a valóság gondolkodik összefüggésekben"

Mészöly-évforduló után egy nappal rövidke idézet A kiközösítés ürügyei című esszéből:

"A párában úszó táj töményen, líraian harmonikus, amilyen csak egy délnémet táj tud lenni. A történet önkéntes esküdtei, bírái – botokkal a kezükben – nyugodtan és derűsen pásztázzák a fény-szabdalta erdőt. Mintha egy paraszti, peripatetikus séta szertartásában vennének részt. Sietésre nincs ok. A hajtók tudják, hogy az áldozat is tudja: biztosan elfogják. Az indulat nem indokolt. A botrány végül is nem rendített meg semmit; a processzus viszont elvégezte a magáét, mint biztosítószelep. Mit akarhatnának még? Esetleg egy új méhészfelszerelést – mondja az egyikük –, ha ő kapja meg a már formaságból is kitűzött vérdíjat. Közben egy rendőrautó is felbukkan az erdei ösvényen, de az sem feltűnően. A per következő fórumára olajozottan siklik át az ügy. A kutyák nem csaholnak, csak amennyire éppen természetes. Semmi hangoskodás – szordínó; mint ahogy a színre lépő jogi megtorlás szervezettségéhez és a pátosztalan erőszakhoz illik. Abram szó nélkül lép elő a bokrok mögül, és hagyja, hogy kezére tegyék a bilincset. Ez az arc, amely az egész film során lágy szfinxszerűséget árasztott – most, a fák közt becsapódó fényben, fehér ingében, olyan áldozattá higgad, aki majdnem jézusian magasodik a hajtóvadászat fölé. Csak ekkor vesszük észre tudatosan is, hogy dombon, domboldalon fogják el. De azért ne gondoljunk most se szimbólumra. Elhisszük, hogy a valóság ilyen zavarba hozóan precíz, s hogy maga a valóság gondolkodik összefüggésekben."

Tegulárium 1.

Tegnap délután egyszer csak eszembe jutott a jaminai nagyanyámék háza, és tökéletesen láttam, mint egy filmet. A szobában reggeli fény, az ablakot csak félig takarja a két szögön lógó régi ágyterítő, felette széles fénypászma. A ház előtt közvetlenül földút, mellette a keskeny, téglagyári vasúti vágány, szemben pedig a soprák*, csak a túlfelükön látszik egy kis fény, ahogy az alagutaknál, hívogatnak. Az egyik legjobb játszóhely volt gyerekkoromban.

* szárítószín

Tátika

Nyári szünetben azért szerettem a nagyanyámék melletti ház előtt játszani, mert a Suhajdáék ablaka mindig nyitva volt. A szobából hűvös áradt, óraketyegés hallatszott. Guggolós bogárnézegetés az árokparton. Jó volt ott azért is, mert az ő házuk előtt nem futórózsa, hanem tátika virágzott.

"Lehetett láng, de nem lehetett hamva"

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

De profundis

Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.

Jót aligha vártam, mégse hittem,
hogy ily nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kínunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullna,
gőzzé omlana.

Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak, világost-sötétet,
míg megtébolyul.

Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mélyi harcunk,
honnan nincs kiút:

hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel
s testvérem megesz.

Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban
s vége nincs sosem.

Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világmélyi utazástól
reszketek, tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.

Rehab 8.

A legfontosabb meg is van tehát. Azt hiszem, érdemes külön naplót nyitnom már a készülődésről is.

Vurstli

Marabu rajza Gyurcsány MSZP-ről szóló cikkéhez

Nem ők a legjobbak, de ők a legkitartóbbak, az biztos

Igazán kicsi volt az esély rá, mégis bekövetkezett: az idén is összesorsolták egymással a tavalyi duót – megint lesz Isner–Mahut meccs Wimbledonban. Ők játszották 2010 júniusában azt a több mint 11 órás, 183 game-es, 980 labdamenetes mérkőzést, amely majdnem kétszer annyi ideig tartott, mint az addigi leghosszabb teniszmeccs a világon.

John Isner (amerikai)

Nicolas Mahut (francia)

A 665 percből az utolsó másfél:


Szóval kedden az Eurosporton ismét látható a két maratonista. Hajrá, Mahut!

A könyv ünnepe Egerben

A képek hátterében az Eszterházy Főiskola látható...

Fotók: Komka Péter